Budapest FotóFesztivál blogja

A Budapesti FotóFesztivál 2025 programjának keretében 2025. június 22-ig látogatható a Mai Manó Házban az Americana című kiállítás, amely Pálfi György műgyűjtő egyedi szempontjai szerint összeállított fotógyűjteményét mutatja be.

 A válogatásban a 20. század ikonikus amerikai fotográfusainak – például Berenice Abbott, Ed Ruscha, Stephan Shore, William Eggleston – munkái mellett számos, a fiatalabb nemzedékhez tartozó, mára elismert alkotó művei is helyet kaptak. A kiállított fényképeket egy közös gondolati ív, tudatos gyűjtői koncepció kapcsolja össze, amelyen keresztül feltárul az a társadalmi szövet, amelyet az „amerikai álom” fogalma köré épített a kollektív képzelet.

 A tárlat apropóján kérdeztük Pálfi Györgyöt a gyűjtemény kialakításának szempontjairól és a fotógyűjtésről.

Pálfi György (fotó Kuttner Ádám)

Kuttner Ádám (KÁ): Mikor és hogyan kezdett el fotókat gyűjteni?

Pálfi György (PGY): Én elsősorban nem fotókat gyűjtök, hanem kortárs művészeti tárgyakat, amelyben a fotográfia is fontos szerepet kap. Ennek építését valamikor a kilencvenes évek közepén kezdtem el, amikor az interneten nem, vagy csak korlátozottan lehetett hozzáférni a kortárs művészettel kapcsolatos aktuális információkhoz. A külföldi galériák kínálata szinte „láthatatlan” volt a magyar gyűjtők számára, Magyarországon pedig akkoriban még alig működtek olyan galériák, amelyek kifejezetten a fotóművészetre specializálódtak volna, így kezdetben főleg festményekre fókuszáltam. Már a gyűjtésem korai szakaszában is jellemző volt rám, hogy csak olyan műtárgyat vásároltam meg, amely tetszett, de ennél is fontosabb szempont volt számomra, hogy legyen benne valamiféle személyesség, valami, amihez érzelmileg is tudok kapcsolódni. Ahogy egyre több kiállítást és aukciót látogattam, fokozatosan kezdett kirajzolódni bennem, hogy mi az, ami igazán megfog.Idővel ez a személyes ízlés letisztultabbá vált és egyfajta tudatos gyűjtési koncepció formájában kezdett összeállni.

KÁ: Hogyan és mikor került közelebbi kapcsolatba a fotográfiával, mint műtárggyal?

PGY: Két dolog adhatja ennek az alapját: egyrészt világéletemben érdekelt a fotográfia, másrészt a festményeim is elsősorban figuratív művek, amelyek valamilyen történetet mesélnek el, ez pedig egyfajta narratív kapcsolatot teremt a két műfaj között. A nemzetközi galériákkal az Art Basel vásáron, Londonban, ill. a bécsi művészeti vásáron ismerkedtem meg. Így kerültem kapcsolatba olyan rangos nemzetközi galériákkal – például David Zwirner, Galerie Zander  –, amelyek a festmények mellett fotográfiai munkákat is bemutattak, vagy éppen a fotó volt a fő profil. Ezzel egy időben online is elérhető váltak a különböző kiállítások, aukciók anyagai, így gyakorlatilag minden érdeklődő naprakész lehetett a művészeti világ történéseivel.

Americana enteriőr, Mai Manó Ház ( fotó:Kuttner Ádám)

KÁ: Mikor érezte először, hogy a gyűjteménye egy meghatározott irányt vesz?

PGY: Amikor már volt hét-nyolc fotóm, elkezdtem azon gondolkodni, hogyan alakíthatnék ki ezekből egy tematikus gyűjteményt. Olyat, amellyel valamilyen módon a saját személyes történetemet és az Amerikához fűződő viszonyomat is el tudom mesélni. Egy dolog azonban már a kezdetektől világos volt számomra: olyan kollekciót szeretnék létrehozni, amely nemzetközi szinten is releváns és értelmezhető.

 KÁ: Amikor készültem erre a beszélgetésre, több háttéranyagban is visszatérő elemként jelent meg, hogy ez a gyűjtemény „autós” tematikájú. Ugyanakkor most mégis azt mondja, hogy Amerika kerül a középpontba. Mi ennek az összefüggésnek a magyarázata?

PGY: Sok helyen elkönyvelték ezt a kiállítást „autós témájúként”, de én ezt egy kicsit hárítom, mert számomra ez a gyűjtemény nem az autókról, hanem Amerikáról szól. Az amerikai álom egy olyan arcáról, amit itthon ritkábban láthatunk a mozikban vagy a TV-ben. A képek közötti fő kapcsolódási pont az autó. amely az amerikai társadalom egyik meghatározó eszköze, szimbóluma. Ezért választottam ezt, mint közvetítő eszközt. Olyan motívumként tekintek rá, amelyen keresztül könnyen megjeleníthető a társadalom szerkezete, az egyes évtizedek közötti különbség, vagy éppen az amerikai Nyugat végtelen tere.

Fontos válogatási szempont volt, hogy a képeken lehetőség szerint ne legyen ember, emberek. Úgy érzem ugyanis, hogy a személyek és a konkrét történések gyakran elvonják a figyelmet azoktól a finom részletektől, amelyeket igazán meg szeretnék mutatni.

KÁ: Mintha a kiállítás nemcsak tematikus lenne, hanem a fotótörténet egyfajta keresztmetszete is. Ez szándékos volt?

PGY: Igen, a gyűjtemény egyfajta fényképészeti tankönyvként is értelmezhető, mivel segítségével jól végig követhető az amerikai fotográfia történte, vagy például az, hogy hogyan változott a fotográfia, mint kifejezőeszköz az idők során.Ez a fejlődési ív a válogatásban is megjelenik, a történetet Berenice Abbott dokumentarista megközelítésével kezdtem, majd a színes fotográfia térnyerésén keresztül jutunk el Gregory Crewdson világáig, ahol a kamera már-már festői eszközzé válik.A gyűjtemény lezáró darabja pedig Jessica Wilson számítógéppel generált képe, amely egyúttal egy kérdést is felvet szerintem: Igazi-e az, amit éppen a képen látunk, vagy hamis? A visszapillantó tükör, mint motívum több képen is visszatér a kiállításon. Számomra ezen a képen, a piros fényekkel együtt, mintha valamiféle figyelmeztetésként hatna. Vajon jó irányba halad-e a világ amiben ma élünk?

Americana enteriőr, Mai Manó Ház (fotó:Kuttner Ádám) 

KÁ: Nem lehetett könnyű megtalálni ezeket a képeket, komoly kutatómunkát igényelhetett. Mi segített Önnek ebben? Hogyan bukkant rá ezekre a fotókra?

PGY: Számos művésztől vannak könyveim, albumaim. Mondhatni, egyfajta learning by doing módszerrel ismertem meg a munkásságukat. Sokat fejlődött a látásom azáltal, hogy rengeteg fotót néztem meg az elmúlt években. A kilencvenes évek óta ennek, valamint a rendszeres kiállítás látogatásnak köszönhetően egyfajta rutin is kialakult bennem. Ma már pontosan tudom, mit keresek egy képen. Ez a tudatosság pedig sokat segít a döntéseimben.A kezdeti időszakhoz képest ma már az internet is hatalmas segítséget jelent, mivel elképesztő mennyiségű vizuális anyaghoz férhetünk hozzá online.

KÁ: Ez akkor is rengeteg idő, nem ez a főállása …

PGY: Igen, ez valóban sok időt igényel és mindezt valóban a munkám mellett csinálom. Ugyanakkor van egy előnyöm más gyűjtőkkel szemben. Méghozzá az, hogy a hivatásomban is hasonló gondolkodásra van szükség. A munkám során is úgy kell összeállítanom cégünk termékkínálatát, hogy az egyes elemek erősítsék egymást és vonzó, koherens választékkal tudjak megjelenni a piacon. Ezt a szemléletet vittem át a műgyűjtésbe is.

KÁ: Egy korábbi interjúban említette, hogy tulajdonképpen lezártnak tekinti ennek az anyagnak a gyűjtését. Ez azt jelenti, hogy nem kerülnek már újabb képek a kollekcióba?

PGY: Lényegében igen, de ahogy a mondás is tartja: soha ne mondd, hogy soha. Van néhány kép, amelyekről úgy éreztem, hogy még hiányoznak a gyűjteményből, így a kiállítás megnyitása óta még pár képpel - például George Tice, Ted Croner munkái - bővült az anyag.

Americana enteriőr, Mai Manó Ház (fotó:Kuttner Ádám)

KÁ: A Budapest FotóFesztivál sok, köztük fiatal fotós számára biztosít bemutatkozási lehetőséget. Milyen tanácsot adna azoknak, akik hosszú távon szeretnének érvényesülni a műtárgypiacon?

PGY: Először is azt tanácsolnám, hogy minden alkotó tisztázza magában: a műtárgypiac — ahogy a neve is mutatja — valóban piac, ahol kereskedelem zajlik. Ráadásul ma sokkal nagyobb a verseny az alkotói közegben, mint húsz évvel ezelőtt. A piacon szinte végtelen mennyiségű műtárgy jelenik meg eladásra kínálva, miközben a vásárlók köre ehhez képest igen korlátozott. Ez a túlkínálat alapvetően meghatározza, hogy ki, hogyan és meddig tud érvényesülni ebben a közegben.

A magyar piacra pedig különösen igaz, hogy rendkívül szűk, a hazai alkotók számára a nemzetközi piacra való betörés komoly anyagi befektetést igényel. Ahhoz, hogy valaki itthon támogatáshoz jusson, ma már messze nem elegendő a tehetség. Elengedhetetlen egy jól átgondolt művészi koncepció, amely meggyőzi a galériatulajdonost arról, hogy az adott művész érdekes és az alkotásai piacképesek. Végső soron ez kereskedelem. Minden galériás kockázatot vállal azzal, hogy valakit „feltesz a falra”, hiszen azt a művet el is kell tudnia adni ahhoz, hogy fedezze a működési költségeit és fenn tudja tartani az üzletét.

KÁ: Hogyan érdemes egyáltalán nekikezdeni ennek? Mi az első lépés, ha valaki komolyan gondolja?

PGY: Azt gondolom, hogy a fiatal művészeket akkor kezdik el majd gyűjteni, ha a galérista és a gyűjtő is látni fogja az alkotásaiban az újszerűséget, az egyediséget, vagy éppen a különleges látásmódot. Ehhez pedig előzetesen szükség lehet valamire, amit az üzleti világban konkurenciaelemzésnek hívnak. Ha ezt nem végzi el a művész – esetleg a galéristával közösen –, akkor nem biztos, hogy el fogja érni az áhított sikert.

Évekkel ezelőtt a Műcsarnokban beszélgettem egy fiatal művésszel, aki teljesen kiborult azon, hogy miért nem vásárolnak tőle azonnal a gyűjtők és a múzeumok. Akkor kiszámoltam neki, hogy évente hány művészt képeznek a hazai egyetemek és ehhez képest éves szinten valójában mennyi kiállítási lehetőség áll rendelkezésre a kereskedelmi galériákban. Már ez önmagában ez az egyszerű fizikai tény is jelentősen korlátozza a piacra jutás lehetőségét. A verseny már akkor is nagy volt, azóta pedig csak még nagyobb lett. Nem beszélve arról, hogy az új belépők nélkül is óriási kínálatból válogathatnak a gyűjtők, ami már önmagában is jól kijelöli az esélyeket, és akkor még nem említettük a külföldi alkotókat, akik szintén jelen vannak a hazai piacon. Vagyis ma már nemcsak a hazai művészek között zajlik a verseny, hanem a magyar és nemzetközi művészek között is.  

Americana enteriőr, Mai Manó Ház (fotó:Kuttner Ádám)

KÁ: Hogyan találhatja meg egy pályakezdő fotós azt az egyedi know-how-t, amivel meg tud különböztetni magát a zsúfolt mezőnyben?

PGY: Én mindenképpen a kellő minőségű tájékozódással kezdeném. Hogyan akarhat valaki jó lenni valamiben, ha közben nem tudja, mit csinálnak a versenytársai? Lehet az embernek egy remek alapötlete, de a kérdés az, hogyan tudja azt olyan szintre emelni, hogy valóban megállja a helyét szakmailag és piaci szempontból is. Érdemes visszanyúlni a marketing klasszikus alaptéziséhez, Philip Kotler 4P-jéhez: Mi a termék? Mi az ára? Hol adom el? Milyen promócióval? Ezek a kérdések ugyanúgy érvényesek a művészetre is, mint bármely más termékre. A műtárgy is tárgy, ha tetszik, ha nem, egy kereskedelmi termék, amit el kell tudni helyezni a világban, a gyűjtő fejében és a piacon is.

KÁ: Tapasztalata szerint a hazai művészképzés mennyire készíti fel a hallgatókat a piaci működésre? Van-e erre egyáltalán hangsúly?

PGY: Nem tudom megmondani, hogy az egyetemi képzések milyen mértékben készítik fel a hallgatókat erre a területre. De sokszor érzem azt, hogy itthon nagyon kevesen értik meg, mekkora energiát igényel az, hogy valaki valóban érvényesülni tudjon a (nemzetközi) kortárs művészeti piacon. Nagyon sokat kell dolgozni hozzá, és kell egy jó galerista partner is. Gondolatokat kell hozni és ezekből nagyon magas színvonalon megvalósított alkotásokat kell létrehozni. Továbbá legyen egy jól összeállított kiállítási anyag és ehhez kapcsolódóan megfelelő promóciós háttér is. Ismerek olyan művészt, aki elkészíti ugyan az alkotásoka, de nem dokumentálja őket. Nem készít róluk jó minőségű fotókat és nem tervezi meg tudatosan, hogyan és milyen formában jelenjenek meg. Így ezek a művek egyszerűen láthatatlanok maradnak a szakmai közeg számára.

KÁ: A tájékozódás fontosságát külön is kiemelte. Úgy látja, hogy sokan nem fordítanak kellő figyelmet erre?

PGY: A tájékozódás elengedhetetlen. Fel lehet tenni a kérdést: vajon azok közül, akik ma Magyarországon fotográfiát tanulnak, hányan vették a fáradságot, hogy felüljenek egy vonatra és megnézzék például Joel Sternfeld vagy Gregory Crewdson kiállítását a bécsi Albertinában? Vagy egyáltalán tudnak-e arról, hogy itt, a közvetlen közelben, elérhető távolságban volt két ilyen nagyszabású, nemzetközi szinten is jelentős tárlat a közelmúltban?

KÁ: Van esetleg olyan speciális, gyakorlati tanácsa, amit kifejezetten fotóművészek számára tartana fontosnak?

PGY: A fotográfia nagyon sajátos helyzetben van a műtárgypiacon és ezt az edíciószámok rendszere még összetettebbé teszi. Kicsit „idealistának” tartom azt a fiatal művészt, aki egyből 20, vagy több példányosra tervez egy munkát a mai piaci viszonyok között.  Szerintem legyen kevesebb, 5, legfeljebb 10 példány. Ha elfogyott, akkor elfogyott. Így őrzi meg a munkák értékét, ritkaságát és gyűjthetőségét.

KÁ: Zárásként térjünk vissza a beszélgetés elejére: említette, hogy világéletében foglalkoztatta a fotográfia. Ön is rendszeresen fényképez?

PGY: Sokat utazom, rendszeresen járok Amerikába és az utazások alkalmával sokat fényképezek. Régebben vettem egy „rendes” fényképezőgépet is, de jellemzően iPhone-t használok, nem művészi szinten. Van néhány – szerintem – jól elkapott pillanat, helyzet, fény, amelyek kifejezetten tetszenek. Ha majd egyszer lesz fölösleges időm, akkor lehet, hogy megtanulok rendesen fényképezni és akkor talán majd az én képeimből is lesz kiállítás…

Pálfi György:Route 66, 2025

Az Americana című kiállítás megtekinthető a Mai Manó Házban, 2025. június 22-ig.