A FUGÁ-ban szokatlan helyre, rögtön az előtérbe installálták a kiállítást, amelynek címe Ordinary Moment (azaz megszokott, hétköznapi pillanat), így a sztori egy átlagos budapesti kiállításlátogató számára érdekes pluszbenyomással indul. A bevált sémák újraértékelése azonban itt nem áll meg: ha egy Iránról benned épített romantikus-drámai vizuálkonstrukció megerősítésére számítasz – ne ezért gyere. 
„Amikor egy másik világról van szó, ami nem annyira ismerős, általában valami egzotikusat várunk”, mondja Mansour Forozuesh filmrendező-fotográfus, a kiállítás kurátora. Direkt nem használtam ezt a szót – vetem közbe saját polkorrektségemen feszengve, mire bólint, és folytatja: „Pont ez volt itt a lényeg, hiszen nem irániként egy csomó Iránról ismert benyomást nehéz összerakni a teljes kép megértéséhez. A politikai helyzet, a média Iránról szóló narratívái, vagy hogy adott egy 2000 éves kultúra – ezek együttes értelmezése nehéz, és gyakran kérdeznek róluk bennünket. Ezért is akartam úgy összeválogatni a fotókat, hogy a teljesen hétköznapi életet mutassák be, torzítás nélkül, hagyományos öltözékek nélkül, ahogyan Irán a jelen pillanatban él és látható.”
Az unortodox nézőpontot a művészek háttere is erősíti, akik javarészt ismeretlenek az iráni és nemzetközi fotós közegben. Nyílt pályázat keretében jelentkezhettek akár többszörös díjnyertes alkotókkal egyszerre, és van köztük ügyvéd, tanár, asztalos is, valaki pedig saját fényképezőgép nélkül, azt rendszeresen kölcsönkérve dolgozik. Mégis minden kép tudatosan épített projektből vagy sorozatból érkezett, és kitartó, konzekvens alkotómunka eredménye. Az összesen tizennyolc kiállító (9 férfi és 9 nő) állásfoglalás-részleteiből Forozuesh filmszerű narratívákat, eisensteini montázsokat alkotott, amelyeken belül az egyes motívumok egymást is magyarázzák.
„Egy magyar néző talán nem ért mindent, de érdekes és szép lehet a számára az, amit lát. Szépség alatt viszont nem a dekorativitást értem, sőt az ilyesmit kifejezetten kerülöm. Olyan történeteket keresek, amikhez az emberek tudnak kapcsolódni, és felismerni: nahát, ők is ugyanúgy élnek, mint mi.”
Habár a konzervatív életformára utaló mozzanatok is megjelennek, ezeknek nem célja a különféle sztereotip olvasatok kiszolgálása. Egyszerűen részei az egésznek, amelyben együtt léteznek mikrofonba rappelő és mikrofonba imádkozó alakok. A fejkendős nő, aki hűsítő rózsavizet önt az alatta haladó ünneplő tömegre (Amir Masoud Arabshahi), zavarbaejtő, de gyorsan belátható: épp csak annyira, amennyire egy iráni számára magyarázatot igényelne mondjuk egy nálunk látott húsvéti ostorcsapkodás.
Fejkendő pedig van is és nincs is. „Ha most kimész az utcára Irában, körülbelül ugyanazt fogod látni, mint itt. Ez még nekem is új, mert hét éve élek Magyarországon, és amikor évente egyszer meglátogatom a családom, mindig meglepődöm. Egyre többen járnak olyan ruhában, amilyenben akarnak – még öt évvel ezelőtthöz képest is. Ez egy fejlődési folyamat, amit a társadalom kikövetel magának. Sokkal több a tolerancia és az elfogadás a társadalmon belül, miközben mindez összetett szociálpolitikai kérdés is. De a legfontosabb, hogy rengeteg dolog organikusan változik, még ha nem is zökkenőmentesen.”
A nő tehát, aki privát terében fejkendőt viselve rágólufit fúj az objektívnek (Reyhaneh Malek Shoar), különlegesebb látvány, a saját választását is demonstrálja. „Forradalmat, aktivizmust bemutató képet, amin egy utcán sétáló nő a haját dobálja, könnyű találni az interneten.” Ez viszont itt a kendőzetlenség, a lehetőségek, a valós megélés krónikája.
Teljesen univerzálisnak tűnik Mahnaz Minavand konceptuális sorozata saját érzéseiről. Nikoo Alidoosti kirakatüveg-tükröződésen alapuló játékot, Majid Halvai a drámai táj közepére szervezett menyasszonyi fotózást örökített meg, amik szintén ismerősnek hatnak, de más és más sztorikat adnak ki a négyes konstellációkban. A siklóernyőzés, hobbilovaglás a sivatagban (apropó: keresd a lovat!), vagy az olvasgatás egy kávézóban ugyanúgy lehetnek a vallásos áhítat ellenpontjai, mint Magyarországon. A streetfotó-zsánerként ismerős biciklis kisfiú (Saideh Mirzadeh) vagy a betonon csattogó, vagány kislány (Samira Saramad) bárhol lehetne a világon – kivéve, hogy türkiz pólójuk az elkapott pillanatban az Azadi-torony jellegzetes türkiz sávjaira rímel, amely előtt a lány sétál.
„Egy iráni utcán majdnem vagy pontosan ugyanazokat a történeteket fogod látni, mint az itteni közegben. Semmi sem fekete vagy fehér. A társadalom élő, fejlődő közösség, nem lehet bezárni. Folyamatosan változik.” És tesz a nemzetközi médiatrendekre és arra, hogy milyennek szeretnék látni mások.
Amikor kilépek a FUGA ajtaján, egy fiatal nő egy autó visszapillantótükréhez hajolva festi a száját. Budapesten van, de akár Iránban is lehetne. Az Ordinary Moment Budapesten van, hogy valós történéseket mutasson a bevett panelek mögött, és hiteles részleteket az ornamentika alatt.
szöveg: Kovács Réka, rekkova.hu
fotók: Trunkó Edit, Kovács Réka
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.