A 2025-ös Budapest Photo Festival rendezvénysorozat keretében az Art Salon Contemporary tereiben nyílt meg március 29-én az OUTLANDISH / Képek Hona - szemelvények egy fotógyűjteményből - című kamarakiállítás. A tárlat sajtóközleményének felütését adó mottó, a fotószecesszió mozgalmának fény-absztrakciókban kimagasló mesterétől, Francis Bruguière-től származik és a fotó alanyi jogát, a dokumentum funkción túli külön életet méltatja. A kiállítás maga erre csak ráerősít.
A kurátori válogatás egy magángyűjteményből állította össze a tárlat anyagát, melyben a magyar fotográfia legkülönfélébb zsánereinek kimagasló reprezentánsait láthatjuk az 1930-as évektől 1996-ig bezárólag. Nem történeti áttekintés. A hangsúly a szemelvényeken van. A kiállított művek jelenléte érezhetően többszörösen szűrt, ittlétüket egy kvalitésérzékeny szemnek köszönhetik, aki a fesztivált fémjelző világklasszis Lindbergh által terített magaslati levegőben is tudja, mi az a wall power. Az Art Salon Contemporary szobái is ezt az élményt szolgálják és teszik átélhetővé. A falakon lévű művek reagens pozícionáltságuknál fogva a képi teljesítmények közeli megélésére, a fotográfiák gourmand élvezetére invitálnak. Semmi sem hangosabb vagy látványosabb a kelleténél, a kiállítás nem viselkedik, szem nem zavartatik, még a keretek és a paszpartuk is neutralizáltak, hogy a legélesebben nyílhassanak fel a képkivágaton belüli világok.
Így lehetünk szemtanúi olyan remekbe sikerült fotómunkáknak, amelyek stilisztikai szuverenitásukon túl bizony érvényes helyet tudhatnak magukénak a műfaj globális ranglétráján is. A rendszerváltás utáni modern magyar gyűjtéstörténet legszélesebb vonoluta, a geometrikus absztrakció külön szobát kapott, ahol feszes vizuális ritmikában, szinte már a zongorabillentyűk szigora szerint követik egymást, főként architektonikus formakincsekkel és térélményekkel dolgozó fotográfiák. Ebből a ropogós és frappáns mértanból is kiemelkedik Ágoston István, a Magyar Ifjúság fotográfusának korai munkája, egy technikailag is bravúrdarabnak számító fordított montázs, mely dacára a propagandafolyóirathoz kötött rendszerbe ágyazottságának mégis kritikai hangot üt meg, sőt, egyenesen relativizálja, mert felcserélhetővé, megfordíthatóvá, behelyettesíthetővé, sokszorosíthatóvá teszi a mindenkori vezér, a mindekori diktátor alakját. Felfogásában és technikai részletmegoldásaiban bizony bő tizenöt évvel előzi meg az ezen effekt pápájának tartott Andy Warholt, aki ugyezen képi logika mentén operáló úgynevezett reversal-series ciklusát 1974-ben kezdi, melynek ritmikában és tematikában leginkább hasonló darabja az 1979-es 20 Pink Mao.Hasonló elsőséget élvez Heincz Endre 1965-ös Tető-sorozatának egyik darabja, mely a fotográfia projektív geometrikus irányzatának egy radikális látószögben érzékletesített korai példája és megkapó puritánságú tárgyválasztásában épp tizenkét évvel korábbi, mint a hard-edge minimalizmus egyik atyamesterének tartott Elseworth Kelly szintén helyszínbejáráson készített 1977-es “Felnyíló Pinceajtó”-ja. Kiváló példa ez arra, hogy inkább a probléma választ művészt és a nagy mesterelmék gyakorta igen hasonlóan gondolkodnak, melyből így hasonló képalkotás is fakad.
Ezt igazolja Nervetti Károly szokatlan perspektivikus dinamikában készített 1977-es fotója is, mely profán tárgyválasztása ellenére meggyőző erővel tárja elénk, hogy bizony a betonvas is lehet fantasztikus decorum és a komponálás magasztos tárgya. Ellenpéldaként itt van egy analógia 2024-ből: az egyedi képkivágat gesztusával a köznapit szokatlan csendéletté szublimálni tudó és világsztárnak számító Wolfgang Tillmans is a betonvas képi minőségeivel kísérletezik - még az is lehet, hogy kevessé jelentős sikerrel - Build From Here című videóinstallációjában. És a sort hasonló érdemi teljesítményekkel lehet folytatni, amikben a magyar fotográfia nem tud alulmaradni: a pop-art közéleti celebritásokat tovább idolizáló törekvéseinek sorába illeszkedik Szathmáry-Király Ádám 1969-es fekete-fehér montázsa, ahol modellje unikális szépségét kifinomult illesztéssel időtlen istenséggé duplikálja. Olyan művek által fémjelzett dobogóra lépve fel ezzel, mint Andy Warhol 1962-es Double Marilyn-je vagy Weegee(aka. Arthur Fellig) szintén a ’60-as évek során készített Marilyn-torzításai.
Cikkünk csupán kedvcsináló a mintegy negyven tételt felsorakoztató válogatáshoz, melynek tételei nemzetközi elokvenciával hirdetik a magyar fotográfia rejtett kvalitásainak megannyi árnyalatát.
William Guba
Az Art Salon Contmeporary a Budapest Photo Festival 2025 partnereként a fesztivál ideje alatt várja kedves látogatóit előzetes bejelentkezés alapján.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.