Budapest FotóFesztivál blogja

Fotó: Krajcsovics Petra

Nemrég tért haza Párizsból, ahol a  Cité International des Arts Artists Exchange Programme keretein belül élt, inspirálódott és alkotott. Most SHC című kiállítása kapcsán beszélgettünk két újhullámos kávé, repülő focilabdák és a Hunyadi tér zsivaja mellett. - Kovács Anna interjúja 

Megvan az a Jóbarátokból, mikor Monica a milliomos Pete Becker-rel jár? Van egy olyan rész, hogy épp a kávézóban ülnek, s arról beszélnek, hogy akár meg is vehetne egy államot, és elnevezhetné magáról (pl.: MississiPete). Ekkor szólal meg Chandler: „Our age. You’re OUR age”, vagyis „velünk egyidős, a MI korosztályunkból van”. Ez majdnem mindig eszembe jut, mikor elmegyek egy kiállításodra.

Amikor ezt végigolvastam, nagyon röhögtem rajta. De amúgy jól esik. De ebben a generációban azért nagyon-nagyon jó alkotók vannak. Ez nem azt jelenti, hogy máshol nem, de nagyon izgalmas, a korosztályunkban kifejezetten koncentráltan vannak a kiváló művészek. Vagy lehet, hogy csak elfogult vagyok, de én nagyon sokakat követek, és ha gyűjtő lennék, ezt a generációt gyűjteném.

A gondolatomat az is erősítette, hogy olvastam Eperjesi Ágnes megnyitóbeszédét az AgGregation című kiállításod kapcsán, ahol megnevez egy Maurer- és egy Dobokay-generációt. Érzed a súlyát ennek a párhuzamnak?

Itt a Maurernek a munkájára reagáltam, és az, hogy ebben az esetben hozzám kötötte ezt a generációt, azt szerintem csak a kiállítás miatt tette. Nem sok ember, szakíró, vagy bárki, aki foglalkozik a szcénával, emelne ki engem, hogy azzal aposztrofálja a generációt. Szerintem. De közben meg nyilván, ha egy ember is így értelmezi, az jó érzés.

Szeretnéd, hogy egyszer a te műveidet is kiállítsák a Tate Modernben?

Persze. Ki nem?

S van másik álom kiállítóhelyed? Amire azt mondod, hogy ha az meg van, akkor az egy óriás pipa a bakancslistán?

Sok ilyen van, de öt évnél előrébb nem szoktam gondolkodni. Ez a 4-5 év, ameddig próbálok látni, az is nagyon nehéz. Ha két évre előre látom, hogy mit szeretnék elérni, az is egy nagyon fantasztikus dolog, meg kifizetődő, egy tudatosságot mutat. Inkább kis lépésekben gondolkodok: lassan kéne csinálni külföldön egy egyéni kiállítást, hogy jobban lássák, mivel foglalkozom, Magyarországon kívül is. De ugyanilyen fontos, hogy amivel mostanában foglalkozok, az a szülővárosomban nem volt látható, és ezért csináltunk most egy kis kiállítást [szerk. Substraction/Kivonás – Martyn Ferenc Galéria], ami múlt hét pénteken nyílt Pécsett. Tehát nekem ez ugyanolyan sarkalatos pont volt, hogy ahonnan jövök, ott is lássák a munkáimat, mint az, hogy külföldön lássák.

Említed a tudatosságot. Ahogy végig néztem eddigi munkáid, és olvasgattam az ezeket tárgyaló cikkeket, szépen kirajzolódik a honlapodon lévő ars poeticád, hogy az absztrakt végéről fogod meg a fotográfiát. Hogy definícióját próbálod újra gondolni minden olyan eszközzel, ami nem hagyományos fotót eredményez. Hogy darabjaira szedve vizsgálod meg ennek a tudománynak/művészetnek/médiumnak az összetevőit [„igyekszem lecsupaszítani azt a médiumot, amivel foglalkozom” – artkartell.hu], s úgy fejted le rétegeket, mint Antonioni fotósa nagyít bele az egyszeri bokorba [Antonioni: Nagyítás c. filmje]. Erre még visszatérek – nagyon izgalmas. Tehát látom az experimentális fonalat, az életed különböző állomásait, például a Práter utcai oktatói munkádat, mint inspirációt, gyöngyöket; szép a nyaklánc, de miért ez a nyaklánc? Mitől lesz ez az egész Dobokay? Vagyis: miért pont ezt az utat választottad?

Csomószor véletleneken is múlik ez a dolog. Az, hogy például a Capa-s kiállításomba [szerk. – Ag – Capa Központ] bevontam, fókuszba tettem az oktatás és alkotás kapcsolatát, egy abszolút tudatos döntés volt, és nagyon régóta gondolkodtam azon, hogyan lehet szervesíteni a kettőt. Az én alkotói attitűdömet az oktatásból nem tudom kihagyni, tehát az arra mindenképpen fog hatni, de visszafelé miért nincs egy ilyen hatás? Ezt tudatosan kerestem. De visszatérve az elejéhez, mindig is érdekelt a fotografikus leképezés. Az elején minimalista épületfotókat csináltam, Gurskyt [szerk. Andreas Gursky] nagyon olcsón próbáltam utánozni, tehát volt egy redukciós törekvés mindig, valószínűleg csak egy esztétikai motívum miatt. Amikor az egyetemen elkezdtem többet laborálni, meg egy kicsit korábban megismerkedtem Hantainak [szerk. Hantai Simon] nem az egész életművével, de egy részével – érdekelt, próbáltam minél több képhez hozzájutni vizuálisan, olvasni róla – akkor valahogy azzal a hozzáállással kerestem a kapcsolatot, ahogy ő dolgozott. S hogy ez hogyan integrálható a fotográfiába, ami látszólag ettől távol van. Ezt a gondolkodásmódot próbáltam a fotográfiába ültetni, és konkrétan nekem az az első olyan sorozatom [szerk. hommage à Simon Hantai], ahol a kísérlet, ahol az anyag nagyon markánsan jelen van, és fontossá válik az azzal való direkt kapcsolat. Onnantól ezt nem tudtam levetkőzni. Nyilván az egyetemen egy csomó más feladatot meg kellett oldani, de az mind nyűg volt azok mellett, amikor így tudtam kísérletezni, és valószínűleg ebben ragadtam benne, s kerestem minél több olyan pontot, ahol szembe tudok menni a fotográfiával szemben támasztott elvárásoknak, és egyre jobban belemenni a mélyébe, megkérdőjelezni azt, és kitágítani a határait. Ez nagyon-nagyon könnyen rámondható erre a pontra. Tehát emiatt a sorozat miatt.

Fotó: Tóth Dávid

Én itt arra gondoltam, hogy esetleg ilyenek benne vannak-e, hogy szeretted a kémiát általános iskolás korod óta.

Nem, szerintem ez a megértésről szól. Egy analitikus módszer mindig bennem volt – bármivel kapcsolatban az a hozzáállásom, hogy amihez nyúlok, azt értsem, s szerintem ez az alapja.

Ez azért elég tág, sok lehetőséget ad, mindig valamiből tovább tudsz dolgozni. 

Abszolút. Ez egy lavina, mindig kinyit egy új kérdést, és ez rossz, mert eszembe jut, hogy „Hmm, tök jó lenne mondjuk színes nyersanyagra dolgozni!” „Ó, de hát annyi kérdés van még ezen belül.” – és így lehet, hogy soha nem fogok eljutni oda. Nagyon sokat feszültem azon az egyetemen, hogy jó ez a fotó, de akarok kilépni, akarok nyúlni más anyagokhoz, és valahogy soha nem tudtam meglépni, soha nem éreztem elég edukáltnak magam más téren. Attól, hogy mindenki általános iskolában, középiskolában festeget, attól még nem éreztem jogosultnak magam arra, hogy fessek. Meg a szobrászat is nagyon érdekelt, hogy jó lenne anyaghoz nyúlni és tárgyat alkotni.  Tehát volt emiatt egy feszültség bennem, de soha nem mertem ezt meglépni, és szép lassan eljutott odáig a fotográfiai kísérletezésem, hogy lettek belőle tárgyak, lettek belőle olyan dolgok, amik a festészetre reagálnak, és tényleg nem kellett meghazudtolnom magam. Szóval ilyen organikusan igazából el lehet jutni mindenhova.

Visszatérve Antonioni Nagyítás című filmjére: Azt mondod, nem tudod, hogy lesz-e vége. Ha igen, vajon kiderül, hogy volt-e gyilkosság?

Egyébként volt, amikor azt hittem. Nagyon érdekes, mert szerintem ez két különböző kérdés, amit te itt ugyanannak gondolsz: hogy „lesz-e vége” vagy „van-e gyilkosság”. Hogy lesz-e vége? Én azt hittem, hogy lesz vége, például a diplomamunkám után nagyon azt éreztem, hogy nem tudom redukálni tovább. Megcsináltam a monokróm fotókat, ami nagyon sok szempontból megkérdőjelezi azt, amit gondolunk a fotográfiáról, nagyon sok módon kérdez rá és utal vissza a médiumra, de hova tudod tovább redukálni? Egy darabig nem találtam meg a motívumot, hogy hova nyúljak. Talán ez az ezüsttel való foglalatoskodás, ami még mélyebben belemegy, az egy radikálisabb hozzányúlás, egy radikálisabb megkérdőjelezése, megismerése a médiumnak. De mikor azt hittem, hogy a diplomamunkámnál nincs beljebb a médiumba, akkor ott lett volna egy vég, de nincs megismerése a gyilkosnak, tehát van vég, de nincs gyilkos. S akkor most jön a következő kérdés, hogy jó, akkor még nincs vég, de hát van-e gyilkos? Remélem van sok időm ezt megfejteni, de nem biztos, hogy kell nekem egy válasz. Az sem biztos, hogy ha a fejemben megszületik egy válasz, akkor azt a nézőnek az orrára kell kötnöm. Szóval ugyanaz történik, mint amikor megcsinálok egy sorozatot, s az kinyit új kérdéseket: itt is lehet, hogy lenne egy válasz, de akkor az megint, megint, megint új kérdéseket generál.

Még egy indokom volt felhozni ezt a filmet, mégpedig az Erosion című lakáskiállításod apropóján, ahol minden kép változó, és tulajdonképpen egy mozgó kép, amivel egy újabb kérdéskört nyitsz meg: a film és fotográfia kapcsolatát,  feltéve olyan kérdéseket, minthogy hogyan hatott a két médium egymásra stb.

Illetve mennyivel előbb volt fotográfia, minthogy azt tudták rögzíteni. Szerintem erre is visszanyúlik az az anyag, de közben – nem tudom, hogy azt ismered-e – van egy olyan sorozatom, ahol rövid, két-három-négy másodperces videókat rögzítek telefonnal, és az van kontaktálva: lejátszom a videót a fotópapírra. Telefonnal felveszem, utána elmegyek a sötétkamrába, lejátszom, rárakom, és beleég. Az egy mozgókép a fotópapíron. Egy pár másodperces mozgókép. S ha mondjuk három másodperc és 24 frame, akkor 72 képkocka van rajta. Ez egy egyszerű motívum, vízhullámzások, s ez egyrészt onnan is eszembe jutott, hogy a mozgókép-állókép kapcsolatát felhoztad, másrészt onnan is, hogy már ott megvolt a víz, mint motívum, mint ami az Erosion-ben van, csak több átváltáson keresztül.

Fotó: Krajcsovics Petra

A mostani kiállítás címe SHC. Ez mit jelent pontosan?

Silver Halide Crsytal – Ezüst-halogenid kristály, amitől fényérzékeny az anyag, és aminek a fotói a mikroszkopikus képek a kiállításon, s ami igazából számomra magyarázza az egész kiállítást. Direkt azért lett így, ilyen rövidítésben megadva, hogy absztrahálódjon és ne legyen egyértelműen kivehető.

Hogy gondolkodjanak rajta?

Nem feltétlenül azért. Sokszor a műveknél nagyon leíró címet adok, ahonnan visszavezethető valamelyest, hogy hogyan készülnek, mert nem egyértelmű – a képalákat meg nem szeretem – úgyhogy ez a címmel van megoldva. Viszont nem akarom ezt az ember szájába rágni egy kiállítás címmel, és ennek a megoldása ez. Talán az [SHC] volt a legnehezebb címválasztás. A kurátorral, Kopeczky Rónával nagyon-nagyon sok dolgot feldobtunk, és semmi nem írta le igazán. Bármi szóba jött, akkor valami kimaradt belőle. Vagy túl sokat mondott – mert az sem jó. A legnagyobb címrátalálás, amiből sok minden kiindult az az Ag volt, az ezüst vegyjele, amit úgy emlékszem, annak a kiállításnak a kurátora, Gellér Judit talált ki, ő dobta be. Az például gyönyörűszépen összefoglalta az egész kiállítást úgy, hogy egyébként ott is kimaradt ez az oktatási rész a címből, de azt meg nagyon erősen a kurátori koncepcióban megjelenítette, és ezért nem volt gond.

Fotó: Krajcsovics Petra

Gondolom már van következő projekt tervben – esetleg megosztasz erről pár mondatot?

Nagyon sokat tudnék sorolni, mert nagyon sok mindennel kísérletezek, de ami most a legközelebbinek látszik, mert van határidő, az a Pécsi József ösztöndíj. Arra dolgozok olyan, főként talált képekkel, kifejezetten papírképekkel, amik különböző helyről jönnek. Egyrészt saját családi archívumból igazolványképek, a Práterből diákoknak a próbacsíkjai, meg vettem pár papírképet Párizsban is kirakodóvásárokon. Van olyan, ami múzeumból volt, archívumból. Nagyon érdekes. Tehát a képpel, mint tárggyal foglalkozok, s hogy a kép hogyan változik meg minimális beavatkozással, például nagyítással, amire ugye visszatérünk, meg benne volt ebben a kiállításban is a mikroszkopikus képek felnagyítása. Vagy ahogy kisajátítottam, visszafotóztam a próbacsíkokat még a Capa-s kiállításra. Már ott kísérleteztem azzal, hogy mi van, hogy ha papírképeket lenagyítok. Most vettem egy 5x7 inches nagyítógépet, és a papírképeket nagyítom le főként direktpozitív papírra, de kísérletezek negatívpapírral is, mert egyrészt jobban kibont egy képet mint tárgy, mert látod a nagyításon – nyilván attól is függ, hogy milyen mélységélességgel nagyítom, hogy állítom be a nagyítógépet – de meg lehet mutatni egyszerre a képoldalt, a hátoldalt, hogy ha azon van valami, sőt még látszik az is, mivel átmegy rajta fény, hogy hogy van öntve a papír. Egy mélyebb megismerése ez a papírképnek, meg valahogy nekem ambivalens érzésem van a fotográfiában a privát fotó megmutatásával és ezen keresztül is gondolkodok erről a dologról. Most még egy kísérleti szakaszban vagyok, megvan a technika, megvan, hogy nagyjából mik a kérdéskörök, mivel akarok foglalkozni, de egyszerűen ekkorát nem lehet fogni ebből, úgyhogy most keresem a fókuszt. Ez szerintem nagyon sok irányba tud menni, ami egy egyszerű technikában gyökerezik. Csomó minden olyan dolgot ki lehet vele bontani, ami más eljárással szerintem nem található meg. És akkor most még csak a fotókról beszéltünk. Mi van hogyha teljesen mást rakok bele a nagyítóba? Például grafikát. Nem tudom, hogy mennyi lesz bennem ebből, mert most már kikísérleteztem, kitapasztaltam az eljárást, hogy hogy érdemes ezzel dolgozni, viszont innentől kezdve egy gyártás, ami meg nem tudom mennyi ideig izgat. Nem olyan, hogy, mint minden Hantai kép, más lesz, akkor derül ki, amikor kibontom, és van benne egy véletlenfaktor, ami minden munkámban van, hogy van benne valami, amire nincs hatásom. Itt tudom uralni az egész technikát és emiatt teoretikusan nagyon érdekel a dolog, hogy mikről lehet ezzel beszélni, de mint eljárás nem annyira izgalmas pont emiatt, hogy mindent kézben tudok tartani. Nem ehhez vagyok szokva. Jobban szeretem, amikor történnek olyan dolgok, amikre nincs teljes ráhatásom.

Fotó: Tóth Dávid

Van három gyakorlati kérdésem a végére: hogyan tudsz otthon, gyerek mellett biztonságosan vegyszerekkel dolgozni?

Amióta van Miró, azóta nincs otthon semmilyen vegyszer, azóta van műtermem. Amikor még nem született meg, akkor meghoztuk ezt a döntést, hogy otthon nem lesz semmi vegyszer és akkor kerestem helyet.

Második gyakorlati kérdés: hogyan birkózol meg, mint művész, a mai világ marketing kihívásaival például a közösségi médiával?

Sok embert ismerek, akik sokkal jobban csinálnák, én nagyon sokszor el is felejtem. Viszont amikor van kiállítás, vagy éppen dolgozok valamin akkor csinálok egy képet és fölrakom. De nincs tudatosság benne, hogy a legtöbben 7 és 8 óra között nézik, és akkor akkor posztolok. Ha ott vagyok a műteremben és hajnali fél kettőkor dolgozok, akkor akkor rakom ki. Akkor nem fogja senki megnézni, de ha akkor nem rakom ki, akkor nem lesz kirakva. Nekem ez egy nehéz dolog, ennek az ütőerén tartani a kezemet, de közben fontos.

Végül: Mi a legjobb egy kiállításban – a pogácsa?

A pogácsa az csak a megnyitón van. Amúgy a megnyitó egy jó dolog, de nem a kiállításban jó, az egy social platform, az nagyon nem a kiállításról szól. Ha meg akarok nézni egy kiállítást, akkor nem a megnyitón megyek el, viszont a megnyitó fontos, mert ott egy csomó emberrel lehet beszélgetni, akikkel a hétköznapokban nem találkozom. De nem tudom mi a jó egy kiállításban. Valószínűleg minden kiállításban más a jó. Van olyan kiállítás, amit szívesebben nézek meg egyedül és mélyülök el benne, például egy Hantai kiállítás jó egyedül – megállni, és 20 percig nézni egy képet, amit senki nem bírna ki mellettem – de amit általában jobban szeretek: egy konceptuális kiállítást valaki értővel megbeszélni közben, utána. Nekem inspirációnak is fontosak a jó kiállítások, például megnézem, hogy az a nyomat milyen papírra készült, hogy van keretezve, és lehet, hogy inspirálódok belőle. Ez feltölti az embert. Egy jó kiállítás. A rossz kiállítás az meg lehúzza.

Fotó: Tóth Dávid

Ez egy jó kiállítás, és még megtekinthető 2022. június 10-ig az acb Attachment-ben.