Budapest FotóFesztivál blogja

Oláh Gergely Máté utcafotói Budapest szép véletlenjeit mutatják meg. Díszfák borulnak virágba lefóliázott ablakok mellett, egy nő esernyőt tart az aluljáróban, járókelők lépnek saját tükörképükbe. Vízpartok és kirakatok között járunk, magányos nézelődők tűnnek fel az ablakokban, és bármelyik pillanatban eleredhet az eső. Az Örökölt terek című kiállítás május 16-ig tekinthető meg a Magyar Építőművészek Szövetségének kiállítóterében, május 9-én és 16-án, 14 és 19 óra között pedig tárlatvezetésen vehet részt a közönség. Katona Ágota interjúja.

A belvárosi utcák mellett a fotók leggyakoribb helyszíne a Duna-part, Budapest egyik szimbolikus helye, ami a te munkásságodban is nagy szerepet kap. Hogyan viszonyulsz ezekhez a terekhez? Milyen fotográfiai eszközökkel lehet megjeleníteni egy helyszín történetiségét?

Budapest eleve jó történetmesélő, például szinte minden hosszabb utcában van olyan homlokzat, amelyen még látni lehet belövéseket, csak nyitott szemmel kell járnunk. A városi sétáim során mindig megfigyelem, hogyan törődnek a lakók és a kerületi illetékesek az építészeti örökséggel. Meglátszik, hogy egy lakóközösség hogyan viszonyul a saját környezetéhez, tisztán tartják-e a kapualjakat, a belső udvart. A történelmi-helytörténeti hagyaték ápolása hosszú folyamat, ezt talán maga a fotó érzékelteti a legjobban, hiszen rögzíti a változásokat. A Fortepan archívum képei között például rengeteg olyan képet találni, ami a rakparton készült. Miután már elsősorban nem rakodópartként használták, a civilek kezdték el belakni a teret, randihelyként és sörözés melletti beszélgetések, vagy éppen a csendes emlékezés helyszíneként. A jelenlegi városvezetés szerencsére támogatja ezt a folyamatot. Néhol már szinte Párizsra hasonlít, ahogy a tárlat egyik látogatója megjegyezte.

A rakparton kívül számos visszatérő motívum látható a sorozatban, mint az esernyő és ablak, az optikai csalódás vagy a horgászat, tágabb értelemben véve pedig mintha peremhelyzeteket keresnél. Egyes fotók akár párba is állíthatóak, címük viszont nincsen. Mi az, amiért úgy döntöttél, hogy nem adsz címet a képeidnek?

Azért nem szeretek címet adni, mert az túlságosan irányítja a néző gondolkodását, és meghatározza az értelmezés irányát. A fotó feladata szerintem az, hogy elgondolkodtasson, a nézőnek pedig legyen lehetősége arra, hogy belakja a képet. Sokszor annyira furcsa szögből készülnek a fotók, hogy jó játék találgatni, hol is járunk pontosan.

Valóban, néhol peremhelyzeteket kerestem, úgy társadalmi, mint fizikai értelemben. A kissé szürreális helyzeteket kedvelem, elég abszurd például egy fallal szemben horgászni, a három esernyős képen pedig egyik esernyőt sem használják rendeltetésszerűen. Láng Orsolya erről írta a kiállításmegnyitó szövegét, ez volt az, ami igazán kikerekítette számomra a megnyitót. Hiszek a társművészetek erejében, ha a verbális és a vizuális bravúrok összefonódnak, sokkal komolyabb élményt kapunk.

A hétköznapi helyzetekben egyébként nagyon sok lehetőség adódik a vizuális játékokra. A vezető képen például az ablakból nézelődő bácsi és a reklám mint utcazaj találkozása kelt abszurd hatást, ritkán adódik ilyen jó lehetőség a felirat és a kép szereplője közötti kapcsolat megteremtésére. Az ablakból nézelődő bácsik keveset járnak le az utcára, a párkányról szerzik az információikat, naphosszat ott támaszkodnak és figyelnek, mint a nénik. A várost nézik, mégis a város nézi őket. Eleve abszurd, hogy a fotón egy nézelődőt nézünk.

Az Itt van a város című kiállításod képanyaga is Budapest köré szerveződött. Miben más ez a kiállítás, hogyan alakult ki az új sorozat íve?

A fotók 2018 és 2021 között készültek. Most próbáltam minél többféle típusú fotó között megtalálni a kapcsolatot – ez ugyan több hibalehetőséget rejt magában, de a stílusom és a város hangulata egyaránt tükröződik a képeken. Somosi Rita, a Budapest Fotófesztivál egyik alapítója és kurátora segített a kiállítás szervezésében és a képek elrendezésében. A kontraszt vizuális és társadalmi értelemben egyaránt fontos szervezőelve a kiállítás anyagának. Az első képen például egy nekünk háttal fekvő hajléktalan látható, a zárókép ezzel szemben egy pozitív élethelyzetet mutat meg, az irigylésre méltó nyugdíjas kort: egy bácsi a Margitszigetre néző erkélyén tornázik egy szépen megterített asztal mellett.

A Gellért fürdő dunai kifolyója több fotódon feltűnik, az egyiken egy közvetlen jelenetet láthatunk, egészen közelről. Kik szerepelnek ezen a képen?

Ezt a kis medencét én jakuzzinak hívom, egyébként egy egész sorozatom van az ott készült képekből. Nagy fürdőkből kiáramló használt melegvizes medence több helyen van a városban, például a Margitszigeten és a Dagály utcánál, de a Gellért téri a legismertebb. Mivel ez hivatalosan a folyómeder része, nem szabad ott tartózkodni – engem már többször zavartak fel onnan a vízirendőrök. Ahol látszik, hogy nagyon közelről készült a fotó, általában beszélgetek az alanyokkal, mielőtt lefényképezném őket, az iszogató társaság tagjai is elmesélték, hogyan kerültek az utcára. Munkájuk ugyan van, de kénytelenek a Gellért fürdőhöz járni, ha tisztálkodni akarnak. Ez a fotó sem beállított, de munka van abban, hogy természetesen tudtak viselkedni a jelenlétemben is.

Lehet egyáltalán úgy street fotót készíteni, hogy ne szűrődjön be valami az aktuális társadalmi helyzetből?

Alapvetően dokumentarista műfaj, ezért szerintem nem lehet elkerülni. Hajléktalanok mindig is voltak és lesznek, csak biztonságos szállókkal lehetne elérni, hogy kevesebben legyenek az utcán. Sokan ezért nem a szállón fürdenek, télen pedig különösen nagy segítség számukra ez a hely. Igyekszem úgy fotózni, hogy a személyazonosságukat ne fedjem fel. Azonnal lehet látni, ki az, akihez oda lehet menni, és ki az, akihez nem. Egy apró részlet is fontos utalás lehet, a nyitóképen a rács például a börtönszerű kilátástalanságra utalhat, de a falon található graffiti feloldja a feszültség egy részét. Szeretem, amikor a vizuális elemek felelnek egymásra, és az utcán található jelentésrétegekből egy sokkal komplexebb harmadik jön létre.

A kiállított fotók között van egy, amiről hiába találgattam, hol készülhetett. Hagymakupolás torony, vörösfenyő és vízi liliom biztosan van a városban, így együtt viszont mintha nem Budapesten lennének. Mesélnél erről a képről?

Mindenképp szerettem volna kakukktojást csempészni a képek közé. Tényleg nem Budapesten fotóztam, hanem Keszthelyen, a Festetics-kastély parkjában. A lemenő nap fényében a Helikon Kastélymúzeum tornya látszik, a tó már árnyékban van. A mellette lévő képen a térkő és a vízfelület között is erős a kontraszt. A kastély és a park jó példa az örökölt tér egyéb felhasználására, hiszen ez régen grófi magántulajdon volt, ma pedig mindenki számára nyitott, gondosan ápolt hely. Szerettem volna többet foglalkozni vidéki helyszínekkel, de Magyarországon egyértelműen Budapest az utcafotó paradicsoma.

Kivétel lehet még egyébként az az egyetlen fotó, ami egy belvárosi helyszínen készült ugyan, mégsincsenek rajta emberek, csak a nemtörődés nyomai. Egy ilyen kép is választ adhat arra, hogyan bánunk az örökölt tereinkkel.

https://www.facebook.com/OlahGergelyPhotoStories