Ha jól tudom ez az első önálló kiállításod. Milyen érzés, hogy csapódik le benned?
Pontosan, ez az első és nagyon izgalmas az biztos. Már régóta dédelgettem ezt az anyagot, még 2017-ben fotóztam Japánban. Nagyon szerettem volna már kiállítani, de kicsit bizonytalan voltam benne, hogy elég jó anyag-e, illetve az is benne volt, hogy nem voltam sokat itthon az utóbbi években. Időközben idegenvezetőként is dolgoztam a fotózás mellett.
A kiállítás a létrejöttét nagyban Mucsy Szilvinek köszönhetem. Szilvihez járok a kortárs alkotói kurzusra. Amikor ott bemutattam az anyagot, hogy hogyan készült, mi volt a koncepció, nagyon tetszett neki. Az volt az első kérdése, hogy „Ki volt-e már állítva ez az anyag?”. Mondtam neki, hogy „Nem.”. Erre ő, hogy „Hát akkor ki lesz!”.
Az idegenvezetésnek köszönhetően kerültél Japánba?
Nem, az teljesen magán út volt, nem munkával kapcsolatos. Igazából már régóta vágytam Japánba. Akkor ott jött egy lehetőség és kimentem. Gondoltam ez egy nagy kaland lesz. Egyedül egy ilyen nagyon távoli, orientális országban. Annak is bizonyult. Egyébként nagyon élveztem az ott létet.
Maga az útban a fotózás volt a cél vagy az egy „mellékes” pozitívuma volt?
Ugye a nagy kaland, teljesen egyedül nekivágni kelet Ázsiának. Más részt meg persze bennem volt, hogy régóta követtem a kortárs fotót és van rengeteg kedvenc fotósom, akiknek az életéről és fotós munkáiról láttam dokumentumfilmeket. Egglestontól kezdve, Arakin át, sok sikeres és híres kortárs fotós készített utazásaik során gyönyörű anyagokat. Bennem is meg volt az, hogy szeretnék egy ezekhez hasonló anyagot készíteni.
A személyes oldala, hogy tinédzser koromtól kezdve szociális fóbiás voltam. Ami az jelenti, hogy bizonyos szociális helyzetekben nagyon erős szorongás jött rám. Nekem ebben több év személyes munka van. Forszíroztam magamat, hogy újra és újra kilépjek ebből a sajátmagam által létrehozott ketrecből. Mostanra már egészen magam mögött tudtam hagyni, most már megtörténnek olyan dolgok, amiket korábban elképzelhetetlennek tartottam volna. Ez az anyag egy fajta önterápiaként működött nálam.
Milyen hatással volt az életedre ez az egész utazás?
Egy szociális fóbiás számára, hogy odamenjen az utcán idegenekhez, az egy rémisztő dolog. Ez elképesztően sokat hozzá tett ahhoz, hogy én túllépjek ezen. Japán egy megfelelő közeg volt ehhez mert az emberek nagyon segítőkészek, barátságosak, udvariasak és nem is nagyon mondanak nemet.
Megjelenik az anyagban a magányosság, meg úgy alapvetően az ottani japán tereknek, nagyvárosoknak a melankolikussága, hogy hogyan tudja erősíteni ezt a nagyvárosi magány érzést.
El is várja a társadalom az emberektől ezt a fajta a viselkedést valamilyen szinten. Gondolom ebből fakad sok belső feszültség. Túlzott elvárások vannak feléjük és pont, emiatt lesznek görcsösek.
Igen, az látszik rajtuk és remélem ez átjön a képeken. Ami az én görcsösségem, maga a technika, ahogyan készült. Teljesen manuális géppel, egy Leica-val fotóztam filmre. Ami alapvetően egy fajta lassúfotózás. Ki kell mérni a fényt külön fénymerővel, be kell állítani mindent manuálisan a gépen. Ez ad egy fajta görcsösséget szerintem még pluszban a képeknek. Amit így utólag nem bánok, mert erősíti az érzést. Emiatt majdnem minden alanyról egy vagy két képet kattintottam csak.
Jól tudom divatfotózással kezdted? Ez milyen hatással volt erre a munkára?
Nem a divatfotózással kezdtem. Stalter Gyuriék fotós iskolájába jártam egy olyan jó 15 évvel ezelőtt. Ennek nagyon hálás vagyok, hogy ott kezdhettem el a tanulni fotózni. Nagyon sokat adott emberileg, a fotózás empatizáló részéről, vizualitásról. Rengeteget változtam akkor emberként. Nagyon elkezdett érdekelni a kortárs fotóművészet. Aztán elkezdtem alkalmazott fotósként keresni az utamat. Előszőr a sajtófotóban, az hamar kiderült számomra, hogy nem az én utam. Aztán jött elég hamar a divat fotó, meg a reklám fotó.
Van olyan kép, aminek szívesen megosztanád a történetét?
Az egyik kedvenc képem talán, amin a közterületőr vagy traffic warden szerepel. Az jöhet le a nézőnek, hogy tiltja, hogy lefotózzam. Ez úgy történt, hogy odamentem hozzá megkérdeztem, hogy lefényképezhetem-e. Ő csak bólintott, aztán pont egy autó odakanyarodott volna, ahol én álltam és csak azt szerette volna, hogy álljak hátrébb. Ez annyira jól jött és ezért néz ki úgy, mint aki nem akarja, hogy fotózzák. Ami azért is érdekes és kapcsolódik az anyaghoz, mert a másik ilyen fejtegetése a magányosságnak, hogy milyen sok tiltás van Japánban. Ez egy nagyon erős vizuális tiltásnak érződik, hogy a kezét a kamera elé helyezi.
Van egy, amit még nagyon szeretek, ahol a japán iskolás lányok sorban állnak. Nekem ez nagyon kifejező. Ahogy elkezdtem a helyiekkel beszélgetni sokszor visszatért az a kép, hogy a japán emberek alapvetően farmerek és szeretnek együtt összefogva dolgozni, közösen előre haladni. Nem nézik feltétlenül jó szemmel az egyediséget, hogy valaki ki akar tűnni. Szeretik azt a fajta jelenséget, hogy mindenki álljon be a sorba, és együtt fejlődjünk és lépegessünk előre. Ez a fotó nagyon jól mutatja nekem ennek a megjelenését. Nekem az a belső sztorim az ezzel a képpel, hogy hogy lehet valaki úgy egyéniség, hogy egy homogén csoport része. Illetve ez a homegenizálás hogy nyomja el az egyéniségeket.
Még egyet kiemelnék, ami egy vicces jelenet. Azt Kiotótól nem messze egy kisvárosban fotóztam. A képen egy fiatal szemüveges srác van, aki egyedül áll és elég erős tekintettel néz az objektívbe. Ami nem annyira jön át a helyszínből, hogy gyakorlatilag ez egy ketrecben volt. Szabadon voltak vad majmok és az embereknek onnan a ketrecből kellet etetni a kint lévő majmokat. Ami nekem vizuálisan nagyon izgalmas, hogy szintén ezt a fajta magányosságot, elszigeteltséget szimbolizálja.
Az az érdekesség még ennek az anyagnak, hogy néhol ötvöztem dokumentarizmust a konceptualizmussal. Tehát vannak, benne képek, amiken csak úgy nyersen az embert fotóztam le és voltak olyanok, ahol megkértem az alanyokat, hogy valamit csináljanak. Lehet, hogy akik a kortárs fotóban sokkal képzettebek nálam, azt mondanák, hogy ez így egy hülyeség, hogy így keverem ezeket a stílusokat. Nekem ez így kifejezettem tetszett.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.