Budapest FotóFesztivál blogja

Márián Gábor Kezeket fel/kezeket le! című kiállítása a demencia és az otthonápolás érzékeny témáját járja körül. A B32 Trezor Galériában látható tárlat az experimentális fotó és a szubjektív dokumentarizmus eszközeinek segítségével hozza közelebb az otthon rejtett tereiben maradó élettörténeteket. A május 6-ig látogatható kiállítás kapcsán személyes élmények és technikai megjelenítés kapcsolatáról beszélgettünk az alkotóval. Katona Ágota interjúja.

A közönség legutóbb a BBBKultPontban láthatta az In Wonderland című, kollázstechnikával készült sorozatodat, melyet az Alice Csodaországban története ihletett. A Kezeket fel/kezeket le! jóval személyesebb narratívára épül, de szintén egy történet áll a középpontjában. A hétköznapi cselekvéseket megjelenítő képek mellett a demencia okozta emlékezetvesztés és a mentális leépülés tüneteit tematizáló kísérleti fotók is helyet kaptak. Kik a történet szereplői? Kinek a szemével látjuk őket?

MG: Szinte mindenhol egyetlen személy, a Mama szerepel, de itt-ott megjelenik anyukám is. A kompozíció szempontjából ő szinte marginálisnak tűnik, ami a “történetben” betöltött szerepét tekintve viszont ironikus, mert a valóságban ő erején felül küzdött azért, hogy a papának segítsen a Mama mindennapi gondozásában. De részben pont ez a lényeg: a gondozókká avanzsálódott családtagok láthatatlanok, teszik a dolgukat a hétköznapi rutin szerint (ráadásul ebben a konkrét esetben a Mama számára ténylegesen láthatatlanok voltunk, mert évekkel ezelőtt megvakult). És láthatatlanná válik idővel a gondozott is, akit egyre kevesebben látogatnak, és a demencia emlékeket és személyiséget megsemmisítő erejével egyre halványabbá teszi az ő karakterét is, így ereje fogytával átvitt értelemben is olyan, mintha fokozatosan eltűnne. Én is sokat voltam nála – úgy mondtuk, hogy vigyázok rá, amit sokszor nevetve kikért magának, hiszen rá nem kell vigyázni. És ilyenkor hosszú órákig ültem ott. Sokszor csak annyi változás történt egy-egy óra alatt, hogy a hatalmas dunyha alól kidugta az egyik lábát vagy kezét. Ezeknek az apró mozzanatoknak a megörökítésével kezdődött a történet “dokumentálása”, ezekkel indul a kiállítás is. Ilyen értelemben az én szűrőmön át látjuk a szereplőket, akik között én magam is ott vagyok.

A sorozat központi motívuma a kéz és az arc, melyek számos vizuális reprezentáción keresztül jelennek meg a képeiden, a Polaroid fotótól az installációig. A kéz köré a kapcsolatteremtés és az ápolás képei, az arc köré a személyiség és annak elvesztésének képei rendeződnek. Hogyan választottad ki a technikai eszközöket, és kik azok az alkotók, akik hatással voltak a látásmódodra?

MG: Valóban nagyon sok helyen láthatóak, sőt, központi szerepet kapnak a kezek és azok mozdulatai, amik nagyon kifejezőek tudnak lenni, ráadásul a Mama esetében a látása elvesztése után tulajdonképpen azokkal “látott”. A gyógyszereit mindig egy kis feles pohárban adtuk oda, mert szeretett belenyúlni és megszámolni, hogy hány darab van és milyen formájúak. Ha puszit akartunk adni neki érkezéskor vagy búcsúzáskor, akkor is előbb a kezét fogtuk meg, mert hogyha csak hirtelen odahajoltunk hozzá, megijedt. Tehát ilyen apró, hétköznapi dolgokban is fontos szerepe volt a kezeknek. Az egyik képen kézmosás után az ölében lévő lavór peremén tartja kezeit – ilyenkor már tudtam, hogy végzett a mosakodással, és odanyújthatom a kis törölközőt, hogy megtörölje a kezeit. Ez mind-mind a hétköznapi rituálék része volt, olyan mikrotörténések, melyek első ránézésre közömbösek, jelentéktelenek lehetnek, de számomra nem azok – van bennük valami megnyugtató, szerethető.

A kezekkel kapcsolatban egyébként sokszor eszembe jut életem egyik első fotótörténet órája, amit Pfisztner Gábor tartott, és ahol beleszerettem Alfred Stieglitz felvételeibe, amiken gyönyörű, törékeny női kezeket ábrázolt. Mint később kiderült számomra, felesége, Georgia O'Keeffe kezei voltak azok, akinek érzéki, talányos munkásságával csak későbbi, festészeti tanulmányaim során ismerkedtem meg. Azután még inkább szerettem Stieglitz fotóit, mert úgy éreztem, ez a tény értelemmel tölti meg azokat a fotókat azáltal, hogy olyan kezeket ábrázolnak, amik ilyen lenyűgöző képek alkotására képesek. És ilyen értelemben egyszerre volt hatással rám és erre a sorozatra Stieglitz és O'Keeffe.

A képek többségén mégis az arcé a főszerep. A Hangulatváltozatok című XII darabból álló minisorozat olyan ezüst zselatinos nagyításokat mutat be, amikre Polaroid emulziót helyeztem, így létrehozva amolyan kép a képben szituációkat, ahol a Mama néha gyors és szélsőséges hangulatváltozásait ábrázoltam. Néhol az emulzió hártyaszerűségét játékosan használtam fel: az Itt is vagyok, ott is vagyok I. című képen alvó alakját mintegy betakartam egy elrontott, alulexponált, hínárzöld emulzióréteggel, ami száradás közben úgy hullámosodott és száradt meg, hogy egészen térbeli lett – ez azért is fontos momentum, mert néha amikor elaludt, betakartam, és félve figyeltem, ahogy a nagy dunyha fel-le emelkedik a lélegzetvételétől. Itt úgy éreztem, hogy sikerült valamit a fotó eszközeivel, de azokon túlmutatóan reflektálni egy személyes élményre, ami nem is annyira a látványról szól, hanem egy érzet, amiben egyszerre van jelen a gondoskodás és a kiszolgáltatottság.

Amikor installáltam a kiállítást, és felkerült a falra a Fürdetés/Rituálé című sorozat három nagy panelje, akkor realizáltam, hogy a fotón majdnem egész alakjában megjelenő Mama mozdulatában van egy erős hasonlóság Gőbölyös Luca Cím Nélkül – No.2 (2000) című alkotásával, amit még a Szépművészeti Múzeum Lélek és Test című fotókiállításán (2008) láttam élőben. Műgyantában “lebegő” fiatal és idős női test (fej/arc nélkül) egymásra vetítve jelenik meg. Az idős alak kezével egyensúlyozni próbál, pont ahogy a Mama is az én fotómon, amint anyukám bevezeti őt a nehéz fürdetés után a szobába. Mindig szerettem Lucának ezt a munkáját, belém égett, és mintha most az addig arcnélküli alakot végre megszemélyesítettem volna magamban, megtaláltam őt a saját életem egyik pillanatából kiragadva. Luca egyébként tanított engem, tőle tanultam a portréfotózást, és a látásmódja, gondolatai a mai napig eszembe szoktak jutni, ahogy az a mondata is, hogy az alkotás játék. Ez a sorozat is akkor kezdett el számomra igazán működni, amikor a fájdalmon felülkerekedve elkezdtem az emulzióval és a vegyszerekkel játszani, amikor darabokra mertem vágni a féltve őrzött Polaroid képeket a Mamáról, hogy így létrejöhessen többek között a kiállítás címadó darabja, amin négy keze van: kettő a testén pihen, kettőt pedig felemel, és a feje mögé tesz.

A fotók mellett egy videóinstallációt, valamint különböző, a fotókon látható személyes tárgyakat helyeztél el a kiállítótérben. Mesélnél egy kicsit a történetükről? Milyen lépésekben állítottad össze a sorozatokat?

Amikor a galéria részéről Pintér Sonja és Feledy Fruzsina igent mondtak a kiállítás ötletére, akkor egészen más fázisban volt az anyag, másképp is tekintettem rá. De közbeszólt a koronavírus járvány sokadik hulláma miatti újabb bezárkózás, egyre tolódott az időpont, és közben a Mama elment. Utána egy darabig úgy voltam az egésszel, hogy akkor ez ennyi. Aztán hirtelen felkerestek egy konkrét időponttal, ami a Budapest Fotó Fesztivál programjába illeszkedne, és úgy éreztem, hogy meg kell csinálnom a kiállítást, csak épp nem úgy, ahogy azelőtt elképzeltem. Ekkor jelent meg az a gondolat, hogy a Mama után rám maradt személyes tárgyakkal is szeretnék kezdeni valamit. Nagyon fontos volt nekem az a vasból készült, eredetileg kerti szék, amin ülve fürdettük őt. Nem véletlenül kapta az a néhány kép a Rituálé címet – a fürdetés nagy előkészületet és fizikai, lelki rákészülést is igényelt mindenki részéről. A szék így olyan elengedhetetlen eszköz, ami nélkül a rituálé nem működhet, és most már relikvia is egyben. A széken helyeztem el az egyik lavórt, ami szintén több képen megjelenik, és benne a vízben elrontott analóg nagyítások lebegnek. Ez gesztusértékű – egyszerre tölti be eredeti funkcióját ez a használati tárgy, de közben túl is mutat azon, és visszautal a képek előhívása utáni “tisztulási folyamatra”, amikor kimossuk a vegyszereket a képekből.

A másik tárgy még személyesebb: a Mama szemüvege, amit mindig felvett, ha ki kellett mozdulni a házból. Ezt én örököltem, mert szemüvegesként nálam mindig volt egy olyan kis alkoholos törlőkendő, és már a megvakulását követően is mindig megkért, hogy töröljem meg neki, mert nem lát ki rajta. Ez egy nagyon fájdalmas emlék, bár közben néha elmosolyodok rajta, mert olyan abszurd volt ez a kérés. Szóval a szemüveg így önmagában magányos, fölösleges és funkcióját vesztett lett, csak állt a polcomon. Az utolsó pillanatban döntöttem úgy, hogy felhasználom, így jött az ötlet a sok Polaroid emulziós kísérlet után, hogy az egyik portrét “ráfeszítem” az üvegre, ezzel visszautalva annak a kérésnek a kettősségére, hogy megtöröljem a lencséket, amiken ő már nem láthat ki (vagyis nem érezheti, hogy kilát). Ez mintha egyfajta kísérlet lenne a lehetetlenre.

Sokoldalú alkotó vagy, a kollázsok és a fotók mellett grafikával és versírással is foglalkozol. Hogyan hatnak egymásra ezek a tevékenységek? Milyen munkáddal találkozhatunk legközelebb?

Sokszor triggerelik egymást, össze is fonódnak néha, tehát van átfedés, de mégis valahogy mintha meglenne mindegyiknek a maga funkciója. Ebben az esetben például a fotó eszköztára volt a legalkalmasabb, hogy elmeséljem a történetünket, de közben születtek olyan munkák, amik majdhogynem grafikának tűnnek: a Hangulatváltozatok egyik darabján – aminek egy változata a kiállítás plakátján is szerepel – az emulziót lemállasztottam a vízben hetekig tartó áztatással, és közben egy Polaroid emulzió réteget feszítettem rá, amitől az egésznek van egy savmarta grafikai nyomat hangulata, de közben színtisztán fotó. Az mindenképpen fontos volt számomra, hogy ne csak dokumentáljak, hanem a lehető legváltozatosabban használjam az analóg és digitális fotográfia adta lehetőségeket, mert egy-egy ilyen megvalósítással tudtam kifejezni a demencia és vakság állapotának sajátosságait. Erre volt kísérlet a kiállítás utolsó stációjaként látható videóinstalláció is, ahol a televízió készülék mögötti falon lévő hosszú, szalagszerű képek köszönnek vissza egy végtelenített vetítés formájában. A címe egy versemből való (Altatója loopolt rigóének), ami ilyen szempontból jó példa a különféle tevékenységek, művészeti ágak egymásra hatására, mert bár a teljes verset végül nem szerepeltettem, de ezt a sort címként nagyon kifejezőnek találom. A Mama ősrégi ébresztőórája néha furcsa, rezonáló hangot adott ki, és szokatlan ritmusban kattogott – ezt fel is vettem egyszer, és összemostam vele az udvarban hallható rigók énekének digitálisan manipulát hangmintáit. Nagyon szerettük hallgatni gyerekkoromban a rigók dalolását, és együtt mondtuk el ilyenkor azt a bizonyos Répa, retek, mogyoró… kezdetű mondókát. Ezek a földöntúli hangok festik alá a torz szkennelésű portrék végtelenített folyamát, utalva a néha keserves hétköznapok végtelenségére és a demencia állapotára.

Nagyon sok anyag keletkezett mindeközben, aminek csak egy része került beválogatásra, éppen ezért tervezem, hogy a teljes sorozatot egy photobook/művészkönyv formájában publikálom – most ezen dolgozom. Remélem, így még több emberhez juthat el ez a történet, ami talán segít azoknak, akik hasonló szituációval küzdenek.

https://www.facebook.com/mariangaborart