Budapest FotóFesztivál blogja

CZIMBAL  Gyula (fotó: UJHELYI Dalma)

Negyvenéves pályafutás áll Czimbal Gyula mögött, képei, neve a kulturális szcéna minden szereplője előtt jól ismert, művészportréi számos kiállításon szerepeltek. Most a Budapest FotóFesztivál keretein belül került bemutatásra a pályatársairól, főleg képzőművészekről alkotott portréi a K.A.S. Galériában. Ujhelyi Dalma interjúja

Akkor találkoztunk először, amikor tavaly nyáron egy pilot projekt keretein belül egy hetet digitalizáltunk az MTI (MTVA) kollégáival együtt, és Te fotóztál minket a készülő cikkbe, ami közös együttműködésünk dokumentálására készült. Immár 46 éve, jelenleg is az MTVA Fotóarchívum képszerkesztője vagy. Miért pont a pályatársaidat fotóztad? Miért pont képzőművészeket?

Én alapvetően ezt szoktam, általában portrézok. Az utolsó körülbelül 3 évben inkább képzőművészeket, festőket, irodalommal foglalkozókat fotóztam. Szeretem a műterem légkörét, közelebb áll hozzám a képzőművészet, közelebb érzem magamhoz ezeket a művészeket, és régebb óta ismerem őket.

BÁNKI Ákos

Mióta készítesz fotókat?

Már gimnáziumban elkezdett érdekelni a fotózás. A 70-es évek közepétől kezdtem el dolgozni MTI-ben még, mint világosító, és akkor kezdtem el hivatalosan fotózni, csak akkor még egész másképpen.

Hát az sem most volt…

A portrézás felüdülés nekem, de azért a művésznek fárasztó: hogy pózoljanak, meg egyáltalán valaki beteszi a lábát az ő miliőjükbe és rendezkedik, meg az ember azért akar magából mutatni valamit…

Van a művészekhez személyes kötődésed?

Mindegyikhez van…akár csak ha egyszer is találkoztam velük, de mindegyiket megszerettem. Gondold el, hogy valakihez egy optikán keresztül közel kerülsz, ott vagy benne az arcában, a testében, akkor annak már van egy légköre, mert azért a végére csak elbánunk egymással és kiismerjük egymást.Feltételezem, elfogadják, hogy nem akarok velük kitolni, nem vagyok bulvár, és nem arra utazom, hogy mikor vágnak előnytelen arcot. Láttam már olyat, aki a diszharmóniát, dekoncentráltságot keresi, de az más.

MAURER Dóra

Honnan ismerted őket?

Elég sokat járok kiállításokra…Az egész akkor kezdődött, amikor világosító voltam az MTI-ben, és volt, aki felajánlotta, hogy egy kis honoráriumért menjek el a kiállítás megnyitójára fotózni. Majd elkezdtem ezt a sorozatot, és elkezdtem portrékat készíteni a művészekről. Lefényképezek valakit az ő közegében, beszélgetünk, közel kerülünk egymáshoz. Szeretem kérni, hogy nézzük meg együtt a képeket, hogy mit szól hozzá, szerintem ez így fair. Azt tegyük félre, ami neki unszimpatikus magáról, hogy ne az legyen, hogy visszaélek a másiknak az bizalmával. Ezt sokan nem csinálják…

De van, hogy egy kép nekem tetszik, neki annyira nem, akkor én azt meg szoktam beszélni a művésszel, hogy mi az, ami nekem tetszik a képben és sokszor meg tudom győzni őket, megbíznak bennem annyira, hogy tudják nem akarok velük kitolni. Rám bízza, kiszolgáltatja nekem magát, ez felelősség. Mert az ember változik, lehet később már nem fog tetszeni a róla alkotott kép.

Ezután hazahozom a képeket, megválogatom őket, ezzel is órák mennek el, akkor rápihenek, majd következő nap megint megnézegetem, utána megvagdosom, megnézem a szemeket, hogy élesek-e, milyen a tekintetet, és akkor így belemászik az illető az agyamba, mert szoktunk komolyan is beszélgetni, van hogy az alany megnyílik nekem, ha engem talál alkalmasnak rá, hogy elmondja, miért csinálja, mi mozgatja a művészetét.

Mikor kezdted el ezt a sorozatot, amikből most ki vannak állítva a művészportrék?

Körülbelül a 90-es évek elejétől kezdtem el portrézni a képzőművészeket.

JOVIÁN György

Hogy kezdted anno a portrézást?

Filmre kezdtem el fotózni, aztán az MTI-nél a 2000-es évek elejéig filmre fotóztunk. Világosítóként Hasselblad gépeket hordoztam a nagy művészek alkotásaihoz. Az egy nagy iskola volt számomra. Hivatalosan fénnyel kellett volna foglalkoznom, de itt a rovatban nem volt fény, mert általában nappal dolgoztunk természetes fénynél. Engem sokkal jobban érdekelt, hogy hogyan közelíti meg egy fotós az alanyokat, és milyen az, amikor egy teljesen idegen helyre elmegyünk. A magyar Friedmann Endrével (Frinyó), Fényes Tamással, Pólya Zoltánnal, Molnár Edittel, Keleti Évával voltam jóban és dolgoztam együtt velük. Szinte minden szerkesztőségbe, fotórovatba bejáratos voltam, mint üzletkötő, és naponta több száz kép ment át a kezeimen keresztül. Engem hívtak táskás embernek, mert volt egy hatalmas fekete táskám, amiben a fényképek voltak, és vittem őket a szerkesztőségekbe.

Benkő Imrével is dolgoztam együtt, főleg Pesti Pillanatoztunk (streetfotó). Ugyanúgy a Friedmannal és Fényessel is. Én mentem mögöttük a városban és vittem a cuccokat, náluk csak egy fényképezőgép volt, és csak arra koncentráltak, hogy fényképezzenek és komponáljanak. Asszisztenskedtem nekik igazából. A mai napig ebből élek, szóval rendkívül hasznos volt. Talán a legfontosabb, amit megtanultam, hogy lehet az ember észrevétlen fotósként.

Hogy állt hozzá az emberekhez az Imre? Erre kíváncsi lennék…

Az Imrével nagyon sokat jártunk színházba is fotózni, sokat fotózott Balettet, Operát, de oda inkább hobbiból járt. Imre nagyon egyszerűen, szerényen, ugyanakkor meg rendkívül tudatosan állt hozzá az emberekhez, amit elég nehéz egy személyiségben elképzelni. Addig csinálta amíg össze nem jött, amit ő akart, ahogy akarta, szóval           nagyon kitartóan dolgozott. Ezt én is megtanultam tőle. Jó ismeretségekre, barátságokra tettem szert ezalatt az idő alatt, akik segítettek, ha szükségem volt rá.

Miken dolgozol mostanság, mi foglalkoztat?

Most ugyanúgy portrézok folyamatosan az MTI-ben, különböző díjazottakat, például Prima Primissima díjasakat változatos szakterületekről: tudomány, irodalom,  képzőművészet, sajtó. Ott fotózom őket, ahol szeretnék, ha lehet a saját környezetükben. Nagyon közel áll a szívemhez a portrézás.

Kim CORBISIER

Igen, nem egyszerű jó portrét csinálni egy emberről…

Az, hogy tényleg eláruljon valamit a fotó a művészről, akit fényképezel az meg még nehezebb. És nem is biztos, hogy elárul valamit arról az emberről, lehet, hogy az egy álarc. De amennyiben álarc is, akkor is ő, mert akkor álarcos. Ha nem akar beengedni a saját légterébe, akkor nem megyünk bele, azért én nem szeretnék erőszakoskodni. Mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy meddig enged. Én azt dokumentálom, amit ő enged. Volt egy festő (El Kazovszkij), aki nem szerette volna, ha közelről fotózom. Évekig fotóztam őt, aztán idővel egyre közelebb engedett magához. Nem akartam belemenni az arcába és ezzel visszaélni. Próbálom belekomponálni a művészt a képébe, ugyanis meggyőződésem, hogy mindenki belefest magából valamit a festményébe. Nem konkrétan vonalakkal, hanem az ő lelki világát festi bele…