Budapest FotóFesztivál blogja

Szilágyi Lenke neve megkerülhetetlen, ha a hazai fotográfia nagyjai kerülnek szóba. Munkáinak jelentőségét számos díj, kiállítás és megjelent album fémjelzi. Én most az emberre vagyok kíváncsi, aki felfedezte és megörökítette egy mára teljesen eltűnt részét Delhinek. Az ArtPhoto Galériában nyílt Yamuna Pushta c. kiállítása kapcsán beszélgettünk.

Az Antarktisz kivételével majdnem minden kontinensen megfordultál már. Mi vitt téged az ezredfordulón Delhibe?
1999-ben voltam először Ázsiában. Ez egy trekking túra volt az indiai Himalája nyugati részébe. Volt egy turisztikai rész, meg egy hegymászó rész. Ezután a csapat hazajött, én pedig még maradtam. Amikor már nem volt ott a társaság, egyedül elmentem erre a helyre [Yamuna Pushta]. Ez nem volt eredendően szándékos. Sétálgattam, és amikor elértem egy folyóparti részre, akkor ott lényegében besétáltam, és akkor vettem le, hogy hol is vagyok.

1999-ben és 2000-ben készítetted ezeket a fotókat. Mennyi időt töltöttél Yamuna Pushtában? Illetve olvastam, hogy vittél fotókat azoknak, akiket egyszer már lefotóztál. Hogy történt ez?
Egy-egy délutánt töltöttem ott. Egy ilyen séta volt mindkét alkalommal, köztük egy év elteltével. Amikor másodszor odamentem, akkor jött velem még valaki. Mutogattuk a képeket; azt a bácsit, akiről van két kép – a keréken guruló pultjával, amin valamit árult – őt sikerült megtalálnom. Meg volt a néni a kisgyerekkel, őket is meg akartuk keresni. Összegyűltek a gyerekek és mutatták az utat, hogy arra kell menni. A néni egy sátorból bújt elő, ha jól emlékszem. Annyira meglepődött azon, hogy hoztunk neki képet – teljesen zavarban volt, és szerintem nem tudta, hogy most akkor fizetnie kéne, vagy mit kellene csinálni. Úgyhogy végül csak odaadtam a fotót, mosolyogtunk, integettünk és eljöttünk. Utána még ott sétáltunk és akkor csináltam még néhány képet.

Tudatos döntés volt, hogy a nyomornegyed felé veszed az utad, vagy inkább a helyzet szülte alkalom volt?
Mindenképp akartam embereket fotózni, és a hegymászó túra nem pont erről szólt. Ekkorra már sok turisztikai helyen voltunk. Például a Vörös Erődben, Delhiben, Agrában, Jaipurban a különböző látnivalók… és nem éreztem, hogy közelebb kerültem volna ahhoz, ami egyébként van. És nyilván erre akartam egy kis saját időt szánni, hogy hadd nézzem már meg, milyen itt az élet.

És nem volt benned olyan félsz, hogy mi fog ott téged fogadni? Hogy esetleg egy hátizsákkal kevesebbel jössz ki?
Nem, nem. Mondjuk, amikor kezdett sötétedni, akkor már gondoltam, hogy jó, akkor most már megyek. De nem. Ezt nekem egyszer egy ismerősöm mondta, hogy ő sehol nem fél, mert ott is emberek élnek, és ezt szoktam szem előtt tartani. Nyilván nem kell félelemmel vagy ellenségesen viszonyulni, és akkor olyan lesz a fogadtatás is.

Miért most, 23 évvel a képek készülte után mutattad meg ezeket a fotókat?
Egyrészt akkor nem került rá sor valahogy. Most meg elkezdtem digitalizálni a dolgaimat, és a kezembe került; beszkenneltem az anyagot, és elkezdtem kicsit kipofozni. Nem sokra rá szólt Borbély Laci, hogy lassan lehetne csinálni egy kiállítást ott nála. Megnéztem az anyagot, és méreteiben pont passzolt.

A kiállítás megtekintése után, ahogy kijöttem az ArtPhoto ajtaján, nagyot sóhajtottam – szomorúság, megkönnyebbülés, empátia és sok egyéb érzés egyvelege kavargott bennem. Nagyon intenzívek voltak a fotók, pedig nincs rajtuk nagy akció; egyszerű hétköznapi jeleneteket örökítettél meg. 
Én magam azért szeretem ezt az anyagot, meg azért is gondoltam, hogy ki lehet rakni, mert általában Indiáról csomó mindenkinek vannak képei – azok ilyen guruk, meg turistalátványosságok. Ez meg azért inkább úgy az igazi élet, a hétköznapokba nyújt betekintést. Nem egy kirakat, hogy úgy mondjam. Nem a turista India. Tényleg úgy éreztem, hogy sikerült belenéznem abba, hogy valójában milyen.

Mi vett körül téged ebben a világban? Atmoszférában mi volt más?
Nem nagyon pózoltak, csak megálltak és nézték, hogy itt egy idegen, egy vendég, és csinálták tovább a dolgukat. Volt, aki nem is nagyon foglalkozott azzal, hogy én ott forgolódok, meg nézelődök.
Annyiban nagyon különbözik attól, ahol mi élünk, hogy a miénk nagyon individuális társadalom. Ott nagyon kis helyen, nagyon sok ember él együtt. Meg minden az utcán zajlik. Tehát olyan nagyon nem is lehet visszavonulni. Nincs magánszféra gyakorlatilag.

Változtatott meg benned valamit ez az út?
A Járatlan Utakon fesztiválon hallottam egy előadást. Az világított rá arra, amit én is éreztem. Egy 30-as informatikus srác mesélte el, hogy életében először utazott külföldre, mégpedig mindjárt Pápua Új-Guineába, és ott milyen kalandokba keveredtek. Kirabolták őket, nem volt mit enniük, vissza kellett vásárolni az ellopott cuccaikat meg hasonlók… Kellemetlen kalandokat mesélt, de egy pillanatra sem sajnáltatta magát. Mindenféle kritika és előítélet nélkül, ő, mint egy moziba beült ebbe az utazásba, és megfigyelte, hogy ott hogy mennek a dolgok. Nekem sokat adott ez a felismerés, hogy mindent el lehet fogadni, ott ez így van. Nem kell személyes sérelemként megélni a negatív dolgokat, hanem tapasztalatnak eltenni. Ez történt, hát így van.

Van-e Yamuna Pushtáról maradandó élményed?
A barátságos fogadtatás. Azok is, akiket „veszélyes figuráknak” ítélne meg az ember – például a kiégetett sebekkel ellátott fiatalember fotója – ők is kedvesen és érdeklődéssel invitáltak, hogy nézzem meg a sérüléseit.
Ez ma már nem biztos, hogy így van. Egyrészről ez a hely már nincs is meg. Megrendítő volt, amikor megtudtam, hogy ezt a helyet 2007-re felszámolták. Ma már itt egy nyolcsávos autópálya van. Tehát ez egy ilyen emlék-kiállítás is.

                                                                                                                               Trunkó Edit

 A kiállítás 2023.05.04-ig tekinthető meg az ArtPhoto Galériában (1119, Bartók Béla út 30.).