Bevezetés a kriptozoológiába címmel nyílt kiállítás Kazsimér Soma költő és K. Takács Márton fotográfus közös projektjének szerteágazó anyagából. Az alkotópárost a kutatómunka és művészet kapcsolatáról, a közönség bevonódásáról kérdeztük, és még H. P. Lovecaft is szóba került.
Antonioni Nagyításának pantomim-jelenetében a láthatatlan teniszlabda kirepül a pályáról, Thomasnak pedig döntenie kell, hogy visszadobja-e. Bizonyos értelemben a ti projektetek is egy ilyen játékba hívja meg a befogadót. Milyen reakciókat kaptatok – akár a kiállításmegnyitó után – a látogatóktól?
Takács Márton: A kiállításról szóló beszélgetések rendszeresen indulnak úgy, hogy: és azt a rémet ismeritek, amelyik… Tehát azonnal megfogalmazódnak megélések, irodalmi, művészeti referenciák, amiket mi vagy nem mutattunk be, vagy nem is tudtunk róla. Ennek nagyon örülünk, mert azt jelenti, hogy nem pusztán a miáltalunk prezentált ,,rém anyag” izgalmas, hanem elindít egy tőlünk független gondolkodást is. Tehát a játék létrejön, visszadobják a labdát.
Kazsimér Soma: ,,Nagyon jól szórakoztam, de ez azért nagyon komoly anyag.” – Nekem az ilyen típusú visszajelzések voltak a legfontosabbak, mert valahol ez igazolja vissza leginkább az intenciónkat: komolyan venni egy gyakran (csak!) humorosként kereteződő, izgalmas potenciálokat hordozó marginális témát.
A kiállítás anyaga a talajmintákon át a kriptideket ábrázoló szobrokról készült fotókig számos tárgyat és alkotást magában foglal. Zsoldos Anna remek kutárori munkát végzett, a kiállítás látogatói még Q Contemporary kertjében is találhatnak meglepetéseket. Hogyan dolgoztatok ezzel a szerteágazó, intermediális anyaggal? Mennyiben más egy ilyen kiállítás összeállítása, mint egy homogénebb anyagé?
K.S.: Mediálisan is heterogén anyag, de a tartalmat, a módszert és a hozzáállást illetően is az. A legnehezebb talán az volt, hogy egy olyan teret és koncepciót dolgozzunk ki, amely egyszerre képes arra, hogy a háttérkutatást és a kutatás (művészi) lenyomatait is be tudja mutatni. ,,Ne legyen múzeumos!” – ez volt az a kitétel, amire többször is figyelmeztettük magunkat. Szempont volt, hogy a felgyűjtött anyagok, történetek, infók ne nyomják agyon a kiállítást. Ezért döntöttünk úgy, hogy alaposan meghúzzuk a tudásanyagot, és nem ,,teszünk ki” mindent azonos megvilágításba. Különböző rétegei vannak a kiállításnak, melyek attól függően mutatják meg magukat, hogy ki mennyit időzik a térben, mennyit böngészik, nyomoz, olvassa az összefüggéseket. De úgy igyekeztünk összerendezni a tárlatot, hogy bármeddig jutva a ,,belerágásba” olyan képet adjon, amely képes megmutatni a projekt eredőit és irányait. És ez a hálózatosság az, amivel – az infódömpingje helyet – színre szerettük volna vinni a kutatást magát.
A tervezés során volt nagy segítségünkre Zsoldos Anna, aki segített kordában tartani a sokszor szétzilálódó ötletáradatot, valamint rengeteg jó tanácsa volt a már kész anyagok instalálásával kapcsolatban.
K.T.M.: Talán, ami összeköti a különböző hozzáállásokat, azok a performansz-szerű expedíciók. Ezért is ragaszkodtunk a Suzuki kiállításához, hiszen minden helyszínt fel kellett keresni, és a terepen látott, vagy nem látott élményekből jött létre, amit végül installáltunk. A kiállítás megtervezésének módja nagyon intenzív kollaboráció volt.
A fotók sokszor az életlenítés különböző eszközeivel élnek, és többnyire hétköznapi, mégis kísértetiesnek tűnő tereket ábrázolnak. Márton, van esetleg olyan dokumentarista fotós, aki hatott a munkádra, vagy inkább a dokumentarizmustól való eltávolodás volt a célod?
K.T.M.: Gyerekkoromban a böngészőben kezdőlapom évekig a Magnum Photos oldala volt. Ezt tekintettem etalonnak és próbáltam felérni ahhoz az esztétikai és hozzáállásbeli minőséghez, amit a Magnum jelent, jelentett. Persze az utóbbi 10 évben az ügynökség is sokat változott és én is. Azt hiszem, egyre kevésbé tudom behatárolni, hogy mit is takar a dokumentarizmus, de persze vannak olyan alkotók, akik viszonyítási pontok voltak ennél az anyagnál. Cristina de Middel egész munkásságát fontosnak tartom. Ő is sokat játszik a fikció és dokumentum kapcsolatával, a kis közösségi mítoszokkal, performatív törzsi élményekkel. Joan Fontcuberta gondolkodása ugyancsak közel áll hozzám, néhány képe hetente eszembe jut. A gép által látható valóság kontrollált-kontrollálatlan mivolta miatt Stephen Gill: Pillar című munkája ugyancsak fontos inspiráció. Ő egy oszlopra rögzített vadkamerábval fotózta a környékének élővilágát. Tőle nem függetlenül alakult úgy, hogy a mi kiállításunkon is van egy vadkamera, ez viszont a látogatókat fotózza. A kiállítás faunáját.
Soma, a verseid irodalmi folyóiratokban is megjelentek, a kiállítás terében viszont nem papíron olvashatóak, hanem feliratként, a falon vagy éppen a talajminták tasakján. A szövegek mintha azt is kutatnák, mik a vers határai.
K.S.: Igen, valahol a vers határait is kutatják a szövegeim, de nem csak a hordozó médium, hanem az olykor szélsőséges narratív, fecsegő, sztorizós hangvételük által is. Itt viszont, ami engem a határoknál is jobban érdekelt, az a vers identitásával való játék. Vers van a Suzuki motorháztetőjére nyomtatva, vers van a simitózáras zacskókban, amely a lények élőhelyén fellelt anyagokat, nyomokat tartalmazza és a falon is vers van, ami ráadásul egy folyamatosan működő, a kiállítás látogatóit rögzítő vadkamerát, fotócsapdát fog közre. Tehát a vers: dísz? jelölő? nyom? anyag? adat? cselekvő? fenyegető tekintet?
A kriptozoológusi tevékenység kimondottan folyamatjellegű és interaktív. A kutatást dokumentáló tárgyak és szövegek, vagy inkább maga a koncepció, az álhírként tovaterjedő, a helyi folklórba beépülő szóbeszéd a fontosabb számotokra?
K.S.: Nehéz szétválasztani. Szeretek a projektre művészetalapú kutatásként – kutatásalapú művészetként tekinteni, bár azt gondolom, hogy ebben a módszerben van még potenciál, még jobban kiaknázható, de ezt csak most, utólag látom.
Nálunk a kutatás része is valamelyest művészetként tételeződött: egy nézők nélküli performanszként. A terepbejárásások, kapcsolatfelvételek, szövegolvasások, nyomozások lefolytatása során mindig az a szempont is előttünk volt, hogy az tudásfelhalmozás mellett, magát a folyamatot hogyan lehet művészi módon működtetni (bármilyen ködös is ez így). Kicsit úgy gondolkodok erről, mint Lovecraft A kutya című novellájának sírrabló párosa, akik azon túl, hogy a hantokból kitárt fertelmes zsákmányukat galériájukban kiállítássá rendezik magára a gyűjtőútat, a sirrablókalandokat is művészetként gondolják el és hajtják végre: ,,A rablóportyák, melyek során kimondhatatlan kincseinket összegyűjtöttük, mindig művészileg megtervezett események voltak. Mi nem közönséges sírrablók voltunk; csak akkor dolgozunk, ha a táj, a környezet, az időjárás, az évszak, a holdfény és saját szeszélyünk megfelelt bizonyos követelményeknek. Az ilyen szórakozás volt számunkra az esztétikai önkifejezés legmagasabb rendű formája…” (ford. Kornya Zsolt).
És fordítva is működik szerintem: azt gondolom, a fényképek és a versek perspektíváján, érdeklődésén, működésmódjain is érződik a kutatás vizslató tekintete.
Katona Ágota
A kiállítás 2023.04.20-tól 05.20-ig volt látható a Q Contemporary-ben (Budapest, Andrássy út 110, 1062).
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.