Budapest FotóFesztivál blogja

Neogrády-Kiss Barnabás Önkeretezése látszólag egy sokféle – filozofikus, meditatív, performatív és technikai – irányból megközelített önvizsgálat és helyzetkép, valójában sokkal több annál: intuitív terápia, amely a léptékváltással láthatóvá teszi a belülről indult, láthatatlan mélységekben gyökerező folyamatokat. Az INDA Galériában április 6. és június 2. között, a Budapest FotóFesztivál 2023 hivatalos programjaként látható kiállítás kapcsán B. Tier Noémi beszélgetett az alkotóval.

Lehet tudni rólad, hogy a kamaszként csak hobbiként megjelenő fotózás a betegséged, a műtétek és a gyógyulás folyamatában először mint egyfajta beszéd helyettesítő eszköz vált egyre fontosabbá, majd egy sajátos kommunikációs nyelvvé vált számodra. Ezzel együtt is úgy tűnik, meglehetősen önreflektív ember vagy, gyakran helyezed magadat vagy inkább önmagad vizsgálatát a fókuszba. Hogyan merült fel ez először benned?

2013-ban a Kaposvári Egyetem Művészeti Karán tanultam fotográfiát, amikor kaptunk egy feladatsort. Először egy érdekes, üres teret kellett fotóznunk, aztán egy csoportot, majd leszűkítve a kört, egyetlen személyt. Egy zongoristával kezdtem, aztán édesanyám lett a fotóalanyom, de valahogy egyik kép sem működött igazán. Magunkat nem fotózhattuk - talán ez volt a feladat egyetlen szabálya, de belőlem mégis csak ez jött, nem volt értelme máshova nyúlni témáért. Utólag azt gondolom, nyilvánvalóan azért, mert önmagammal kapcsolatban voltak olyan kérdéseim és problémáim, amiken dolgozni kellett. Végül valahogy összeálltak a képek, amelyek segítettek a továbblépésben.

Tíz év telt el azóta, de az akkor készült képek és a mostani kiállítás között is sokféle anyagodban jelensz meg valamilyen módon. Mennyiben változott a fókusz?

Mostanában például a performatív jelleg dominál, de jellemzően mindig nagyon másképp dolgozom fel az engem érintő vagy engem foglalkoztató témákat. 2014-ben például az Átlátás 2.0 – Megint a fejemben nézelődnek című kiállítás képein keresztül a Faur Zsófi Galériában, amely egyfajta vizuális naplóként volt értelmezhető. Ugyanitt volt látható 2018-ban a Kő, Papír, Zokni, amelynek képein ugyan magam nem szerepelek, mégis mélyen bennük vagyok, ahogy az SOS Gyermekfaluban, a szüleik nélkül felnövő gyerekeken keresztül nézek rá a saját nehézségeimre, kétségeimre. Akkoriban realizálódott ugyanis bennem, hogy nekem mennyire nem megy a családról való leválás, a tulajdonképpeni “felnövés”, miközben másoknak nincs választási lehetőségük.

Két évvel később, 2020-ban, amikor a Kettős kötés című munkámmal elnyertem a Capa-nagydíjat, a betegségből fakadóan kissé beszűkült térlátásomat próbáltam meg vizualizálni. Ez a téma már jóval korábban is felmerült: gyakorlatilag 2013 óta gondolkodtam azon, hogy lehetne a fotókon keresztül visszaadni azt, amit én látok, de nem találtam rajta fogást. A 180 fokból kieső 90 foknyi hiány képi megfogalmazása sokféleképpen adta volna magát, de ennek primér bemutatása nem művészet, csak valamiféle reprodukció lett volna, amiről úgy gondoltam, hogy senkit nem érdekel. Így jött létre a Kettős kötés, amelyben a képek nemcsak önállóan jelentek meg, hanem egymással is kommunikáltak az elhelyezésük, illesztésük, egymáshoz viszonyított arányuk révén. Vagyis az installálás egy sajátos nyelvezetet teremtett, egy új jelentésréteggel gazdagította az értelmezést, a látást. Maga a fotó is egy vizuális nyelv, ezért is működik.

Rögtön ezután Stuttgartba utaztam az Akademie Schloss Solitude rezidenciaprogramra, ahol az idegen közeg felszabadító hatással volt rám: egyáltalán nem féltem például attól, hogy a meglehetősen szűk, és emiatt nagyon fókuszált, magyar művészeti szcénának meg fogok-e felelni. A kint töltött idő megadta azt a szabadságot és egyben korlátot is, hogy egyedül vagyok, így azt csinálok, amit akarok, de csak magamra számíthatok. Erre a pandémia is rásegített azáltal, hogy Stuttgartba érkezésem után egyből karanténba kerültem, két hétre beszorulva egy 30 négyzetméteres térbe. A tervem az volt, hogy minden nap minimum egy képet csinálok. Nem az volt a lényeg, hogy az összes napot és így a naponta készülő képeket összekössem valahogy egymással, hanem minden napot egy új fejezetként, tiszta lapként kezdtem el azzal a céllal, hogy bármit megörökítsek, amit érzek, látok vagy valamiért foglalkoztat. Hittem abban, hogy ez az intuitív alkotási mód működhet. Miután letelt a rezidenciaprogram 70 napja, egy év kellett ahhoz, hogy az akkor született 400 képből Cséka György kurátor segítségével kiválogassak egy fotókönyvre valót.

Hogy jutottál el a performatív irányhoz?

A Solitude-ban rengeteget gyalogoltam, túráztam. A hátizsákomban mindig nálam volt 2-3 állvány, 2 vaku, a fényképezőgép és az objektívek, hogy a térrel kommunikálva bármilyen helyzetben tudjam rögzíteni azt. Sokat dolgozok műteremben, beltéri környezetben, állandó körülmények között, de ebben a kifordított helyzetben az egész világ volt a műterem, ebben kellett megtalálnom magamból kiindulva azt a pontot, amely foglalkoztat. Másrészt úgy éreztem, itt nagyon magam tudok lenni, két lábbal a földön állva, és ez jófajta energiákat mozgósított bennem.

Akkor inkább a megmozdulásnak, a mozgásnak, az akciónak volt ebben szerepe?

A fotók mögötti szándék és végeredmény valóban jobban passzol az akciófotográfia világához. Ebből a szempontból Patrick Tayler írása^[1] nyitotta fel a szemem, aki szerint ebben a performatív folyamatban nemcsak a környezethez való viszony fontos, hanem az is, ami közben történik. A mostani, Önkeretezés című kiállításom kapcsán a tárlatvezetésemen Csontó Lajos azt az értékes reflexiót adta, hogy úgy tűnik, ezekben a helyzetekben ténylegesen ott tudok lenni a jelenben, “teljes testtel” bele tudom helyezni magam az adott pillanatba, ezt örökítettem meg a képeken.

Bár beállított, megrendezett jelenetekről van szó, úgy sejtem, hogy az esetlegesség, a kiszámíthatatlanság is szerepet kap a képeken.

Pontosan, és ezzel együtt saját magam körbeírása, leírása, keretezése is megtörténik. A fotós projektjeimmel is így vagyok: tervezek valamit, de végül mindig az élet hozza azokat a szituációkat, amelyekből a képek megszületnek. Először mindig egy nagy masszát látok, aztán szép lassan – anélkül, hogy néven neveznénk, felcímkéznénk a projekteket – minden letisztul és összeáll, vagyis az esetlegesség, a dolgok szabad folyása itt is sokszor közrejátszik.

Az Önkeretezés/Self-framing anyaga például egy külső körülmény, az Israel Museum és a Shpilman család által hirdetett zártkörű pályázat^[2] miatt jött létre, amelyre a Ludwig Múzeum ajánlására volt lehetőségem. A pályázat vezető témája/címe a “Frame” vagyis a “Keret” volt, és talán azért is ajánlottak engem, mert ez gyakori témám a látás felől közelítve. Cséka Györggyel ebből a tágabb értelmezésből szűkítettük le a pályázati anyag témáját az önkeretezésre. Az INDA Galériában látható anyag pedig mindennek a koncentrált változata. Egyértelmű volt, hogy minden képen kell, hogy szerepeljek, mert a középpontban a jelenlegi én áll, ezt vizsgálom többféle szemszögből, technikai, filozofikus, meditatív vagy performatív irányból. A képek egy év alatt készültek el sokféle helyszínen: Salzburgban, Örvényesen, Gödön, Kismaroson, Csongrádon, Nagymaroson és Salföldön. Érdekes módon, ebben az időszakban bármilyen rezidenciaprogramon vettem részt, mindig előtérbe került a saját testem feldolgozása.

Talán mert a rezidenciaprogramokon – ahogy korábban említetted – mindig szabadabban, önazonosan tudsz működni. A felszabadultságon túl mit ad ez neked a fotográfiában?

Nagyon szeretek csapatban dolgozni egy-egy közös projekten, de a saját, egyéni munkáknál azt szeretem, ha mindent nekem kell csinálnom az elejétől a végéig. Ez abból fakadhat, hogy a műtétek miatt sok minden nem megy tökéletesen vagy önállóan, ezért próbálom újra és újra bebizonyítani magamnak, hogy egyedül is képes vagyok véghezvinni a dolgaimat. Persze sokszor elbukok, de mindig megpróbálok felállni. Ezekben a magamra “kényszerített” helyzetekben én vagyok a modell, az objektum és az alkotó is, így kizárólag rajtam áll, hogy mit kezdek a technikai parkkal, a térrrel és magammal. Ennyi bőven elég.

Visszatérve a mostani kiállítás címére, valószínűleg mindenkinek szüksége van arra, hogy időnként egy kicsit újrafogalmazza, újrakeretezze magát. Ha a fotográfiai témáid terápiás jellegéből indulunk ki, azt gondolnám, hogy ebben az esetben is találnánk összefüggést.

Jól látod, és szinte hátborzongató az együttállás a képek, az események és a magammal kapcsolatos kérdések között. Nemrég Lisztes Edinával és a diákjaival beszélgettünk a galériában a tárlat képeiről, amelynek vége felé Edina feltett nekem egy kérdést: miért van az, hogy majdnem minden fotón egy belső térben vagyok, onnan tekintek kifelé, kivéve egyetlen képet, ahol ugyan a szabadban vagyok, épp egy bokorból jövök ki, de érdekes módon a bokor is egy kaput, házat, vagy egyfajta odút formáz. Szürreális módon, akkor állt össze bennem, hogy milyen külső-belső érési folyamat előzte meg ezeknek a képeknek a megszületését, és hogy miért pont így ábrázoltam magam, miért ezeket a helyszíneket, tereket választottam. Egy hosszú leválási szakasz végén 2019-ben költöztem el otthonról, először csak az aqb egyik műtermébe, egy kommunába, majd 2022 végén egy önálló lakásba, egyedül. Mivel a magam szemében nem vagyok teljes értékű ember, nagyon tartottam ettől a változástól. Az Önkeretezés képanyaga utólag pont ezt igazolja vissza: teljesen egyedül vagyok egy térben/védett közegben, de nem merek kimenni, mert félek, hogy mi vár rám odakint.

Mostanában sokat voltam a kiállítótérben, ahol folyamatosan körülvettek a képek, így volt időm befogadni őket, és megérteni ezt a belülről indult, de végül kívülre került, kihangosított, vizualizált folyamatot. Gyönyörű, ahogy az intuitív módon létrejött képektől egyet hátralépve, az ember egyszercsak meglátja, hogy amit összerakott, annak milyen belső, mélyebb tartománya van, min lehet és kell tovább dolgozni. Nekem most egy új térben, önálló életet élve kell újradefiniálnom magam.

Fontos neked az is, hogy mások hogyan látnak téged?

Szerencsére már nem, inkább arra törekszem, hogy minden helyzetben önmagamat tudjam adni. Ehhez persze az is kell, hogy lássam magamat. Nem volt ez mindig így, a szőrzetem elfogadásával például sokáig küzdöttem, évekig epilláltam, gyantáztattam magam. A változás nagyon hosszú folyamat volt. Végül arra jöttem rá, hogy nagyon rossz irányba tereli az önképet, ha számít az embernek, hogy mások mit gondolnak róla vagy a kinézetéről. Azzal párhuzamosan, hogy nekem sikerült elfogadnom mást is úgy, ahogy van, saját magam elfogadása is megtörtént. Ha nem foglalkozom azzal, hogy nézek ki éppen, akkor eljön az a fajta biztos kiállás, a jelenlét és jelenben való tudatos lét, amelyben abszolút magamat tudom adni. Ez hat az emberekre, és hat vissza rám is.

^[1] Tayler Patrick: Érzékelésakciók. Gondolatok Neogrády-Kiss Barnabás Solitude című kötetéről. In: Artlocator Magazine. 2022.02.03. Link: www.artlocatormagazine.hu/erzekelesakciok

^[2] Shpilman International Prize for Excellence in Photography